Elmélkedés a színházról (akikomolyanveszimagáravessenposzt)

Tegnap megnéztük a Vígszínházban a Kastélyt. Ifj. Vidnyánszky Attila (továbbiakban Junior) az egyik legnagyobb magyar színésszé vált, de ha ezt így folytatja, egyszer baromira össze fogja törni magát. Közvetlenül a járvány kitörése előtt mutatták be Bodó Viktor Kastélyát Hamburgban, azt az előadást hozták át a Vígbe. Junior két órán keresztül parkourozik egy életveszélyesnek tűnő díszletben, miközben lenyom egy nagyon nehéz szerepet. Nyilván megkérdezte tőle Bodó, hogy szereti-e a fizikai színházat, azt gondolom nem kérdezte meg,, hogy szívesen töltene quality time-ot a traumatológián. Nagyon-nagyon jó a Kastély, nem szabad kihagyni. Most jön az “Elmélkedés a színházról”, nem, nem gondolom komolyan, de szeretem írni.

A specious present fogalmát Robert Kelly vezette be, de William James a modern pszichológia atyja adta meg neki azt a formát, ahogyan mostanában használják a filozófiában: “the short duration of which we are immediately and incessantly sensible”. Husserl fenomenológiájában, basszus, leírtam, hogy fenomenológia, jelentős szerepe van, a megélt “most”-nak a pontszerű idő kiterjedésének, aminek hossza, ki tudja mennyi, mondjuk tíz másodperc, talán kevesebb, Husserl nem volt természettudós. Annál inkább Francisco Varela, akit idén fedeztem fel magamnak, aki három időskálát különböztetett meg, és a középső, integrált, időskála felelt meg a specious presentnek. Ez a színházi mondat időskálája. Csehov darabjait a harmadik, narratív időskálán nézi az ember. Időt ad arra, hogy felépüljenek a karakterek a néző fejében, a felfogható cselekményidő több mint egy óra is lehet. A Kastély azonban színházi mondatokból épül fel, egy husserli “sliding window”-ban látjuk Juniort, nem épül fel közvetlenül narratíva, az ablak folyamatosan csúszik, ahogy telik az idő. Ami kicsúszik az ablakból, az nem vész el teljesen, de közvetlenül nehezen felidézhető és főleg, nem, vagy nem tudatos módon épül bele a következő ablakokba, a jelenetekben sem teljesen integrálódnak. A Kastély jelen színház, az alapvető kogníciónkra épülő, szubperszonális, jessz, ezt is leírtam színház, Csehov vagy Ibsen a personal level-hez szól, lineáris, mint a nyelvünk, a rész és egész kanti viszonyára épül, Kantot írtam, figyel a kedves Olvasó, igazi Kantot írtam. A Kastély szubperszonalitásához hozzá tartozik, hogy nincs rész és egész, a szereplők csatolásban, strukturális couplingban játszanak, a perception és action sorrendje nem olyan tiszta és világos, mint a perszonális szinten, a mozgás kiprovokálja a percepciót, ami új mozgást és ezáltal új percepciót generál. Susan Hurley, akit szintén idén fedeztem fel magamnak, a two-level interdependence-ről írt a Consciousness in Actionben, valahogy integrálni kell a perszonálist és a szubperszonálist. Hát azt nem tudjuk, hogyan csinálja az ember, mint élőlény az ő agyában, de azt tudjuk, hogyan csinálja Bodó Viktor. Az a jelenet, amelyben Hegedűsdé, mint Erlangen elmondja K.-nak, azaz Juniornak, a lehetőségeit, interdependenciába, kurva jó szó, kár, hogy nem lehet használni posztokban, mint a pöllencst, lép a perszonális, a narratív, azzal a csalóka mosttal, amit a cikázó színházi mondatok, Junior repülései, táncmozdulatai, gesztusai teremtenek meg, mindig az adott husserli windowban. Az a hosszabb jelenet formálja meg a personalt, tudatosítja az előadást. Na, ezt most jól megmondtam, hehehe.