Ez valóban pontatlan idézet, és teljes félreértelmezés. Valójában úgy szól a mondat, hogy „Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik.” Mindez pedig abban a szövegkörnyezetben, ami az ottani (brazíliai) magyar emigránsok kis világát írja le, ami „talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak” – szóval az emigrációban, Brazíliában, a nem létező portugál irodalommal szembeállítva írja ezt, ő, aki éppen a verseit németül írta (meg a Völgy a világ végént is eredetileg).
Hiv.: [@Hölderlin ist ihnen unbekannt?:](#comment-317120)
Loading...
Igazad van,amikor odáig értem az olvasásban (miután megidéztem éjjel kettőig olvastam a Völgy a világ végént és más írásait) én is láttam milyen szövegkörnyezetben írja ezt Lénárd,
és így azt is láttam, hogy az, ahogy én idéztem torzítja Lénárd szellemét.
…Megkövetem ezért….
Távol állt tőle a más nyelvek lekicsinylése. A Völgy a világ végént először valóban németül írta meg, ami a völgy lakóinak származását tekintve természetes. De a könyvet megírta magyarul és angolul is, és ezek Kardos G. György előszava szerint nem tekinthetők egyszerű fordításnak:
„Holott ezt a fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai regényt magyarul írta, világítóan szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar nyelvi fordulatokkal. Igaz, először németül írta meg a könyvet, világítóan szép német nyelven, és megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal. Háromszor írta meg ugyanazt a könyvet, más és más hangulati elemekkel, a nyelvek vérmérséklete szerint, különböző hőfokon. S ennek megfelelően változtatta mindig a könyv címét is. Németül: Kuh auf dem Bast (a catarinai német-portugál szójáték lefordíthatatlan), az angol kiadás címe: A latin mackó völgye.”
De a gyógyír a honvágyra is igaz.:
„Izgalmas és megfejthetetlen rejtély, mi éltette Lénardot, hogy megtartsa eredeti anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát töltötte Magyarországon, mindössze nyolc esztendőt. A magyaron kívül tizenkét nyelvet beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben, ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. „Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul… A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő »kísérője és kísértője« nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!”
…
Lehet, hogy ebbe a Bolyai és Euklidesz hasonlatba is bele lehet kötni.
Tévedett az emlékzetem a „kankalin és pipacs” hazai tájidézésében is, ő kankalin helyett szarkalábot írt az uruguay búzamezőkről szóló résznél pedig a pipacsot a búzavirággal társítja,
és fájóan hiányzik neki a piros és kék színt az aranysárga háttér előtt, mint ahogyan egy késő őszi alkonyon a lombhullató fák kopár ágai közül átvilágló ködös háttér is.
Izgatják az újlatin nyelvek, gyászolja a környék eltűnő őserdei indiánjainak velük együtt eltűnő nyelvét. Egy dán szivargyűjtőnek írt levelében annak igenlő válaszát dánul kéri, mert mint írja szeretem Andersen nyelvét, a szükség veszi rá, hogy Rómában egy holland szakszöveget olaszra fordítson, pedig nem tudott hollandul és akkor még olaszul is gyengén, de amíg könyvtár és szótár van a világon…
Számomra felejthetetlen, ahogy egy helyen a tájat latin és magyar félmondatok egymásutánjával írja le,
…
Lénárddal először az Apám könyve olvasásakor találkoztam úgy tíz évvel ezelőtt.
Triesztben az olasz tanfolyamon volt egy brazil srác is, K.-val kérdeztük Lénárdról és
Blumenauról: tudta, hogy ott német telepesek voltak, Lénárdról nem hallott.
Hiv.: [@ATCG:](#comment-317124)
Loading...
uruguay búzamezők: uruguayi búzamezők
Hiv.: [@ATCG:](#comment-317126)
Loading...
Még egy kicsit Lénárddal:
„Az ifjabb Plinius római hírekkel mulattatta távoli barátait. Egy kicsit későn kerülnek kezembe, de az ország postaviszonyai türelemhez szoktattak. Ha egyszer tökéletes latinsággal kellene leírnom völgyemet, egyszerűen lemásolhatnám, amit toscanai villájáról mond:
„Aestatis mira clementia… a nyár csodálatos enyhe… semper aer spiritu aliquo movetur, frequentius tamen auras quam ventos habet… a levegőt mindig mozgatja valami, inkább szellő, mint szél… regionis forma pulcherrima… a vidék gyönyörű… diffusa planities montibus cingitur… a tág síkságot hegyek veszik körül… montes summa sui parte procera nemora et antiqua habent… régi, vad tölgyek merednek a hegycsúcsok fölé… inde caeduae silvae cum ipso monte descendunt… aztán a bozótos erdőségek a völgyig kísérik a lejtőt. Hic senes multi… sok itt az öregember… audias fabulas veteres sermonesque maiorum… régi meséket, az ősök szavait hallod… cumque veneris illo putes alio te saeculo natum… valahányszor odajössz, azt hiszed, a múlt századba születtél”
A magyar irodalmat könyvtáramban egy kötet Ady képviseli, az angolt Micimackó, a portugált a Pál utcai fiúk, Rónai Pál kiváló fordításában, az olaszt Artusi szakácskönyve; a némettel bajok vannak: magamnak kell eldúdolnom Heinét Schumann, Mörikét Wolf megzenésítésében, a sorok, melyeket a dallam nem hoz vissza, elvesztek. Goethétől többem van: egy kézszorítása.”
…
Aztán leírja e kézszorítás- tovább adás-átörökítés történetét. Rónai Pálról és A Pál utcai fiúk fordításáról másutt, mástól – talán tavaly – olvastam. Brazíliában már sokadjára adják ki, nagyon népszerű, az általános iskolában is tanítják. Rónai még biztosan ismerte a pesti grundokat.
Alessandronak a trieszti olasz tanárnak a tanfolyam végén a Pál utcai fiók olasz fordítását adtuk ajándékba. Az olasz író-fordító a könyv fülszövegében azt írta, hogy benne az olasz külvárosi kissrác-grundok hangulata visszhangzott Molnár regényéből, ahol ő is annyit focizott.
Az amerikai-magyar film ezt már nem biztos, hogy annyira vissza tudta adni…
…
„Nemsokára átköltözöm saját házamba. Akkor este őszintébben mondhatom, hogy otthon vagyok.
Otthon lenni jó. De tudom: akkor is megmarad a honvágyam. A honvágynak nincs akkora irodalma, mint a boldogtalan szerelemnek, de rokon érzések. A honvágynak semmi köze az államhoz, a nemzethez, még a hazához sem. A honvágy fáj. Iránya nincs. Talán a növények tudnák a legpontosabban elmondani, micsoda: idegen talajban, idegen klímában elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot, az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal, a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják, mi a honvágy.”
…
„Tarka a São Pauló-i magyar világ… sokrétű, sokszínű. A bevándorló rétegek egymásra rakódtak.”
„kicsi, talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak.”
„Néha, nagyon ritkán elmosódnak a határok az élők között is. Rudyard Kipling dzsungelében a vadállatok megférnek, ha szárazság idején inni mennek a folyóra… A harcos klikkek és kasztok leteszik a fegyvert a magyar cukrászdában. A dobostorta és az indiáner szent, jóságos érzéseket keltenek. A vándor magyart áhítat fogja el a mákos kifli láttán, melynek rendületlen híve. Béke van a könyvesboltban is…
Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik. Hírét két kakukktojásnak köszönheti. A XVII. században egy érzelmes francia öt megható szerelmes levelet közölt egy portugál apáca neve alatt. A „Portugál levelek”-kel kezdődött a kor, amelyben Fannyk és Wertherek születtek. A múlt században egy angol költőnő[6] írt „portugálból fordított” szonetteket. Saját költőivel a szardíniahalászok népe nem érte el a neki tulajdonított költők magaslatait. Saját költőjük csak Camões, Petrarca kései tanítványa. Híres eposzáról, s Luziádá-ról Babits írta a legtalálóbb véleményt. Két szóból áll: „Nem olvastam.”
Ahol magyar és francia könyvek vannak, az egész nyomorúságos világjáró egzisztencia köddé válik. A könyvek közt nincs kaszt, mind a megtagadhatatlan nyelvet beszélik. A lakásokban gyűlnek a könyvek… előbb csak Ady, a Biblia, az Ínyesmester Szakácskönyve, aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond… A Nyugat nagyjai itt vannak. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él…
Forog ott São Paulóban egy kis magyar glóbusz – keserű levében.
Rendes kis glóbusz… kicsit késik… de a nagy glóbusz is mindig késett. A Francia Forradalom 1848-ban érkezett meg, 48 az első világháborúig tartott, amikor is senki se vette észre a „Kutya Szerbia” mögötti Angliát, Amerikát… Az 1914-es lelkesedés 41-ben még tartott, amikor is a bakák újra felvonultak a cár ellen… vagy nem is cár volt? Késünk, késtünk. Nem csoda, hogy itt még a második világháború tart, és téma. Talán, ha buzgón késünk, később jön a vég.”
De ő ettől a világtól is messze élt.
…
„Az idegenben élés problémái megoldhatatlanok. Az ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig, utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet, nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király, a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem tanul be az idegen világba; egyre kisebb körbe szorul, magába száll, könyvfalat von maga köré – akkor búskomor lesz, elnémul, megmerevedik.
A gyerekekkel még nehezebb: ha megtanítja őket a távoli s távolodó ország nyelvére, irodalmára s kasztrendszerére, eleve skizofréniára neveli őket. Ha a maga nevetséges kiejtésével a bennszülöttek nyelvére tanítja őket, beállítja a tömegbe, az alacsony színvonalú, irodalom nélküli, patetikusan idejétmúlt, hazafias dél-amerikai világba, idegeneket nevel belőlük – végül úgy nézi gyerekeit, mintha a török janicsárt nevelt volna belőlük. A kislány, aki fehér ruhás néger lánykák közt vonul az úrnapi körmenetben, már nagyon messze van a mamától, aki a Bástyasétányon sétált.”
És ne keressünk rasszizmust az előbbi szöveg utolsó előtti mondatában, mert ő élt ott, nem mi, ő gyógyította őket és zenélt nekik Schweitzerhez hasonlóan…
„Korunkban úgy pusztulnak a kis nyelvek, mint a ritka állatok. Az indio törzsek nyelvei eltűnnek, de tűnnek az olasz tájszólások, a svájci, francia patois-k, tűnik a skót, a helgolandi – az emberiség egyre szegényebb lesz.
Szeretem a még a magyarnál is kisebb, fenyegetettebb nyelveket; szívesen tanulom a serra, a völgyek („die Tiefen”) tájnyelveit, a szavakon keresztül nézem a beszélőket. Nem merném állítani, hogy beléjük látok. Még az író is csak azokba az alakokba néz, akiket önmaga alkotott. ”
„játszani is engedd”…:
….
„Ha a cukornádpálinkáról szólunk; nem szabad elfelejtenünk a kukoricalevél-szivart, melyet egyszerűen szalmaszivarnak, cigaro de palhának neveznek. A bal kéz ujjai közt füstölög, amíg a jobb a poharat fogja. Nemcsak az alkoholt bűzli túl, de az autóbusz benzinjét, olaját is. Rondább bűzt nem ismerek.
Egyéni ízlésem talán nem mérvadó. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor egy dán folyóiratban egy világhírű szivar-, cigaretta- és pipagyűjtőről olvastam, aki páratlan magánmúzeumot alapított, és a dohánytudományok nagymestere lett. Egy páciensemtől szereztem három frissen hajtogatott bűzszivart, és légipostán elküldtem neki. „Tisztelt uram – írtam -, világhíre hozzám is eljutott. Íme, itt van három darab cigaro de palha. Ha egyet elszív, még mindig marad kettő múzeuma számára. Ha már szívott volna büdösebbet, írja meg dánul. Szeretem Hans Christian Andersen nyelvét. Ha viszont igazolhatja, hogy ennél émelyítőbb füsttel még nem találkozott, arra kérem, írja meg németül, hogy kifüggeszthessem patikám falára.” Ezt felelte: „Szeretett Barátom! Ha tréfáról van szó, szívesen igazolom, hogy az Ön cigarójánál büdösebb nincs. Komolyan ezt nem mondhatom. Vannak pakisztáni szivarjaim, melyek hasonlóak. Igaz, hogy ott tigrisexcrementumot s más hasonló fűszereket vegyítenek a dohányba.””
Hiv.: [@ATCG:](#comment-317129)
Loading...
És még valamit, nem szívesen térek le itt a költészet az irodalom világából 0V országlására,
és e férfiúnak az ukrán-orosz háborúval kapcsolatos viselkedésére, de véletlen, vagy nem véletlen
(erről Karinthy Frigyesbővebben tudna mesélni) ez a kítérő is Lénárdhoz vezet.:
Néha-néha kommentelt ide egy Mogorva nicknevű srác, aki a fiam lehetne, és akit magammal rokon léleknek tartok, nagyon jó blogja volt, igazi író, de abbahagyta az írást, megcsömörlött attól az országrontó, szavakkal gyilkoló polgárháborútól, ami Magyarországon zajlik, és ami már igazából nem is polgárháború, hanem mindenki harca mindenki ellen (még az azonos oldalakon állók közt is). Barátomnak is tekintem és hol ritkábban, hol sűrűbben írunk is egymásnak, mindenki a saját kis világvégi völgyéből küldi az üzeneteit a másik felé.
Szóval még a szavazás előtt panaszkodtam neki, hogy a lányom 0V-ra, fog szavazni::
„bár utálom, de rá fogok szavazni, nem pedig erre a sok eszement hülyére, mert ő az aki még megőrizte a józan eszét, ő az egyetlen aki megvéd minket a háborútól.” – így a lányom, és nem tudom meggyőzni, hogy 0V hazudik.
Mogorva így kezdte a válaszlevelét (március huszonkilencedikén):
„Szia ATCG!
A világ legokosabb csajától idézek:
„Churchill hevesen bírálta Neville Chamberlain megbékítési politikáját, élére állva a Konzervatív Párt azon szárnyának, amely ellenezte a müncheni egyezményt, amelyről Chamberlain emlékezetes módon azt mondta: „békét hoz korunkra”.[59] Churchill egy képviselőházi beszédében nyersen (és jövőbelátóan) azt mondta: „Ön háború és becstelenség között választhatott. A becstelenséget választotta, és megkapja a háborút.””
Mire én (március harmincadikán):
„Szia Mogorva!
Ez tényleg okos csaj, ki ő, ha nem titok, elárulod?”
És (március harmincegyedikén) elárulta a titkot:
„Ja, és a világ legokosabb csaja a Wiki 😉
Üdv,
Mogorva”
De innen ugorhatunk vissza Lénárdhoz, ő jóval a Wikipédia előtt az 1938-as
Római történtekben így ír erről:
„A müncheni konferenciából csak a nagy szavak maradtak meg a fülemben: Chamberlain esernyőjével kiszáll a repülőgépből: „Peace for our time.”[11] Egy Churchill nevű képviselő felszólal: „Angliának a becsület és a háború közt kellett választania. A becstelenséget választotta. Háborút fog kapni.””
@ATCG: @Ervsebesz:
Ez valóban pontatlan idézet, és teljes félreértelmezés. Valójában úgy szól a mondat, hogy „Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik.” Mindez pedig abban a szövegkörnyezetben, ami az ottani (brazíliai) magyar emigránsok kis világát írja le, ami „talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak” – szóval az emigrációban, Brazíliában, a nem létező portugál irodalommal szembeállítva írja ezt, ő, aki éppen a verseit németül írta (meg a Völgy a világ végént is eredetileg).
Igazad van,amikor odáig értem az olvasásban (miután megidéztem éjjel kettőig olvastam a Völgy a világ végént és más írásait) én is láttam milyen szövegkörnyezetben írja ezt Lénárd,
és így azt is láttam, hogy az, ahogy én idéztem torzítja Lénárd szellemét.
…Megkövetem ezért….
Távol állt tőle a más nyelvek lekicsinylése. A Völgy a világ végént először valóban németül írta meg, ami a völgy lakóinak származását tekintve természetes. De a könyvet megírta magyarul és angolul is, és ezek Kardos G. György előszava szerint nem tekinthetők egyszerű fordításnak:
„Holott ezt a fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai regényt magyarul írta, világítóan szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar nyelvi fordulatokkal. Igaz, először németül írta meg a könyvet, világítóan szép német nyelven, és megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal. Háromszor írta meg ugyanazt a könyvet, más és más hangulati elemekkel, a nyelvek vérmérséklete szerint, különböző hőfokon. S ennek megfelelően változtatta mindig a könyv címét is. Németül: Kuh auf dem Bast (a catarinai német-portugál szójáték lefordíthatatlan), az angol kiadás címe: A latin mackó völgye.”
De a gyógyír a honvágyra is igaz.:
„Izgalmas és megfejthetetlen rejtély, mi éltette Lénardot, hogy megtartsa eredeti anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát töltötte Magyarországon, mindössze nyolc esztendőt. A magyaron kívül tizenkét nyelvet beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben, ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. „Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul… A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő »kísérője és kísértője« nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!”
…
Lehet, hogy ebbe a Bolyai és Euklidesz hasonlatba is bele lehet kötni.
Tévedett az emlékzetem a „kankalin és pipacs” hazai tájidézésében is, ő kankalin helyett szarkalábot írt az uruguay búzamezőkről szóló résznél pedig a pipacsot a búzavirággal társítja,
és fájóan hiányzik neki a piros és kék színt az aranysárga háttér előtt, mint ahogyan egy késő őszi alkonyon a lombhullató fák kopár ágai közül átvilágló ködös háttér is.
Izgatják az újlatin nyelvek, gyászolja a környék eltűnő őserdei indiánjainak velük együtt eltűnő nyelvét. Egy dán szivargyűjtőnek írt levelében annak igenlő válaszát dánul kéri, mert mint írja szeretem Andersen nyelvét, a szükség veszi rá, hogy Rómában egy holland szakszöveget olaszra fordítson, pedig nem tudott hollandul és akkor még olaszul is gyengén, de amíg könyvtár és szótár van a világon…
Számomra felejthetetlen, ahogy egy helyen a tájat latin és magyar félmondatok egymásutánjával írja le,
…
Lénárddal először az Apám könyve olvasásakor találkoztam úgy tíz évvel ezelőtt.
Triesztben az olasz tanfolyamon volt egy brazil srác is, K.-val kérdeztük Lénárdról és
Blumenauról: tudta, hogy ott német telepesek voltak, Lénárdról nem hallott.
uruguay búzamezők: uruguayi búzamezők
Még egy kicsit Lénárddal:
„Az ifjabb Plinius római hírekkel mulattatta távoli barátait. Egy kicsit későn kerülnek kezembe, de az ország postaviszonyai türelemhez szoktattak. Ha egyszer tökéletes latinsággal kellene leírnom völgyemet, egyszerűen lemásolhatnám, amit toscanai villájáról mond:
„Aestatis mira clementia… a nyár csodálatos enyhe… semper aer spiritu aliquo movetur, frequentius tamen auras quam ventos habet… a levegőt mindig mozgatja valami, inkább szellő, mint szél… regionis forma pulcherrima… a vidék gyönyörű… diffusa planities montibus cingitur… a tág síkságot hegyek veszik körül… montes summa sui parte procera nemora et antiqua habent… régi, vad tölgyek merednek a hegycsúcsok fölé… inde caeduae silvae cum ipso monte descendunt… aztán a bozótos erdőségek a völgyig kísérik a lejtőt. Hic senes multi… sok itt az öregember… audias fabulas veteres sermonesque maiorum… régi meséket, az ősök szavait hallod… cumque veneris illo putes alio te saeculo natum… valahányszor odajössz, azt hiszed, a múlt századba születtél”
A magyar irodalmat könyvtáramban egy kötet Ady képviseli, az angolt Micimackó, a portugált a Pál utcai fiúk, Rónai Pál kiváló fordításában, az olaszt Artusi szakácskönyve; a némettel bajok vannak: magamnak kell eldúdolnom Heinét Schumann, Mörikét Wolf megzenésítésében, a sorok, melyeket a dallam nem hoz vissza, elvesztek. Goethétől többem van: egy kézszorítása.”
…
Aztán leírja e kézszorítás- tovább adás-átörökítés történetét. Rónai Pálról és A Pál utcai fiúk fordításáról másutt, mástól – talán tavaly – olvastam. Brazíliában már sokadjára adják ki, nagyon népszerű, az általános iskolában is tanítják. Rónai még biztosan ismerte a pesti grundokat.
Alessandronak a trieszti olasz tanárnak a tanfolyam végén a Pál utcai fiók olasz fordítását adtuk ajándékba. Az olasz író-fordító a könyv fülszövegében azt írta, hogy benne az olasz külvárosi kissrác-grundok hangulata visszhangzott Molnár regényéből, ahol ő is annyit focizott.
Az amerikai-magyar film ezt már nem biztos, hogy annyira vissza tudta adni…
…
„Nemsokára átköltözöm saját házamba. Akkor este őszintébben mondhatom, hogy otthon vagyok.
Otthon lenni jó. De tudom: akkor is megmarad a honvágyam. A honvágynak nincs akkora irodalma, mint a boldogtalan szerelemnek, de rokon érzések. A honvágynak semmi köze az államhoz, a nemzethez, még a hazához sem. A honvágy fáj. Iránya nincs. Talán a növények tudnák a legpontosabban elmondani, micsoda: idegen talajban, idegen klímában elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot, az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal, a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják, mi a honvágy.”
…
„Tarka a São Pauló-i magyar világ… sokrétű, sokszínű. A bevándorló rétegek egymásra rakódtak.”
„kicsi, talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak.”
„Néha, nagyon ritkán elmosódnak a határok az élők között is. Rudyard Kipling dzsungelében a vadállatok megférnek, ha szárazság idején inni mennek a folyóra… A harcos klikkek és kasztok leteszik a fegyvert a magyar cukrászdában. A dobostorta és az indiáner szent, jóságos érzéseket keltenek. A vándor magyart áhítat fogja el a mákos kifli láttán, melynek rendületlen híve. Béke van a könyvesboltban is…
Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik. Hírét két kakukktojásnak köszönheti. A XVII. században egy érzelmes francia öt megható szerelmes levelet közölt egy portugál apáca neve alatt. A „Portugál levelek”-kel kezdődött a kor, amelyben Fannyk és Wertherek születtek. A múlt században egy angol költőnő[6] írt „portugálból fordított” szonetteket. Saját költőivel a szardíniahalászok népe nem érte el a neki tulajdonított költők magaslatait. Saját költőjük csak Camões, Petrarca kései tanítványa. Híres eposzáról, s Luziádá-ról Babits írta a legtalálóbb véleményt. Két szóból áll: „Nem olvastam.”
Ahol magyar és francia könyvek vannak, az egész nyomorúságos világjáró egzisztencia köddé válik. A könyvek közt nincs kaszt, mind a megtagadhatatlan nyelvet beszélik. A lakásokban gyűlnek a könyvek… előbb csak Ady, a Biblia, az Ínyesmester Szakácskönyve, aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond… A Nyugat nagyjai itt vannak. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él…
Forog ott São Paulóban egy kis magyar glóbusz – keserű levében.
Rendes kis glóbusz… kicsit késik… de a nagy glóbusz is mindig késett. A Francia Forradalom 1848-ban érkezett meg, 48 az első világháborúig tartott, amikor is senki se vette észre a „Kutya Szerbia” mögötti Angliát, Amerikát… Az 1914-es lelkesedés 41-ben még tartott, amikor is a bakák újra felvonultak a cár ellen… vagy nem is cár volt? Késünk, késtünk. Nem csoda, hogy itt még a második világháború tart, és téma. Talán, ha buzgón késünk, később jön a vég.”
De ő ettől a világtól is messze élt.
…
„Az idegenben élés problémái megoldhatatlanok. Az ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig, utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet, nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király, a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem tanul be az idegen világba; egyre kisebb körbe szorul, magába száll, könyvfalat von maga köré – akkor búskomor lesz, elnémul, megmerevedik.
A gyerekekkel még nehezebb: ha megtanítja őket a távoli s távolodó ország nyelvére, irodalmára s kasztrendszerére, eleve skizofréniára neveli őket. Ha a maga nevetséges kiejtésével a bennszülöttek nyelvére tanítja őket, beállítja a tömegbe, az alacsony színvonalú, irodalom nélküli, patetikusan idejétmúlt, hazafias dél-amerikai világba, idegeneket nevel belőlük – végül úgy nézi gyerekeit, mintha a török janicsárt nevelt volna belőlük. A kislány, aki fehér ruhás néger lánykák közt vonul az úrnapi körmenetben, már nagyon messze van a mamától, aki a Bástyasétányon sétált.”
És ne keressünk rasszizmust az előbbi szöveg utolsó előtti mondatában, mert ő élt ott, nem mi, ő gyógyította őket és zenélt nekik Schweitzerhez hasonlóan…
„Korunkban úgy pusztulnak a kis nyelvek, mint a ritka állatok. Az indio törzsek nyelvei eltűnnek, de tűnnek az olasz tájszólások, a svájci, francia patois-k, tűnik a skót, a helgolandi – az emberiség egyre szegényebb lesz.
Szeretem a még a magyarnál is kisebb, fenyegetettebb nyelveket; szívesen tanulom a serra, a völgyek („die Tiefen”) tájnyelveit, a szavakon keresztül nézem a beszélőket. Nem merném állítani, hogy beléjük látok. Még az író is csak azokba az alakokba néz, akiket önmaga alkotott. ”
„játszani is engedd”…:
….
„Ha a cukornádpálinkáról szólunk; nem szabad elfelejtenünk a kukoricalevél-szivart, melyet egyszerűen szalmaszivarnak, cigaro de palhának neveznek. A bal kéz ujjai közt füstölög, amíg a jobb a poharat fogja. Nemcsak az alkoholt bűzli túl, de az autóbusz benzinjét, olaját is. Rondább bűzt nem ismerek.
Egyéni ízlésem talán nem mérvadó. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor egy dán folyóiratban egy világhírű szivar-, cigaretta- és pipagyűjtőről olvastam, aki páratlan magánmúzeumot alapított, és a dohánytudományok nagymestere lett. Egy páciensemtől szereztem három frissen hajtogatott bűzszivart, és légipostán elküldtem neki. „Tisztelt uram – írtam -, világhíre hozzám is eljutott. Íme, itt van három darab cigaro de palha. Ha egyet elszív, még mindig marad kettő múzeuma számára. Ha már szívott volna büdösebbet, írja meg dánul. Szeretem Hans Christian Andersen nyelvét. Ha viszont igazolhatja, hogy ennél émelyítőbb füsttel még nem találkozott, arra kérem, írja meg németül, hogy kifüggeszthessem patikám falára.” Ezt felelte: „Szeretett Barátom! Ha tréfáról van szó, szívesen igazolom, hogy az Ön cigarójánál büdösebb nincs. Komolyan ezt nem mondhatom. Vannak pakisztáni szivarjaim, melyek hasonlóak. Igaz, hogy ott tigrisexcrementumot s más hasonló fűszereket vegyítenek a dohányba.””
És még valamit, nem szívesen térek le itt a költészet az irodalom világából 0V országlására,
és e férfiúnak az ukrán-orosz háborúval kapcsolatos viselkedésére, de véletlen, vagy nem véletlen
(erről Karinthy Frigyesbővebben tudna mesélni) ez a kítérő is Lénárdhoz vezet.:
Néha-néha kommentelt ide egy Mogorva nicknevű srác, aki a fiam lehetne, és akit magammal rokon léleknek tartok, nagyon jó blogja volt, igazi író, de abbahagyta az írást, megcsömörlött attól az országrontó, szavakkal gyilkoló polgárháborútól, ami Magyarországon zajlik, és ami már igazából nem is polgárháború, hanem mindenki harca mindenki ellen (még az azonos oldalakon állók közt is). Barátomnak is tekintem és hol ritkábban, hol sűrűbben írunk is egymásnak, mindenki a saját kis világvégi völgyéből küldi az üzeneteit a másik felé.
Szóval még a szavazás előtt panaszkodtam neki, hogy a lányom 0V-ra, fog szavazni::
„bár utálom, de rá fogok szavazni, nem pedig erre a sok eszement hülyére, mert ő az aki még megőrizte a józan eszét, ő az egyetlen aki megvéd minket a háborútól.” – így a lányom, és nem tudom meggyőzni, hogy 0V hazudik.
Mogorva így kezdte a válaszlevelét (március huszonkilencedikén):
„Szia ATCG!
A világ legokosabb csajától idézek:
„Churchill hevesen bírálta Neville Chamberlain megbékítési politikáját, élére állva a Konzervatív Párt azon szárnyának, amely ellenezte a müncheni egyezményt, amelyről Chamberlain emlékezetes módon azt mondta: „békét hoz korunkra”.[59] Churchill egy képviselőházi beszédében nyersen (és jövőbelátóan) azt mondta: „Ön háború és becstelenség között választhatott. A becstelenséget választotta, és megkapja a háborút.””
Mire én (március harmincadikán):
„Szia Mogorva!
Ez tényleg okos csaj, ki ő, ha nem titok, elárulod?”
És (március harmincegyedikén) elárulta a titkot:
„Ja, és a világ legokosabb csaja a Wiki 😉
Üdv,
Mogorva”
De innen ugorhatunk vissza Lénárdhoz, ő jóval a Wikipédia előtt az 1938-as
Római történtekben így ír erről:
„A müncheni konferenciából csak a nagy szavak maradtak meg a fülemben: Chamberlain esernyőjével kiszáll a repülőgépből: „Peace for our time.”[11] Egy Churchill nevű képviselő felszólal: „Angliának a becsület és a háború közt kellett választania. A becstelenséget választotta. Háborút fog kapni.””
Római történtek: Római történetek