Közeleg a vihar (egy színházi botrányról)
Rainer-Micsinyei Nóra, Molnár Áron Noár és Lengyel Tamás beszélgetett az Eszenyi-ügyről és 1:04:45-nél Noár elkezdett Alföldi Róbertről beszélni, hogy ő is tönkretett és abuzált színészeket. Aztán szóba került Zsótér Sándor neve is.
Ez a három színész artikuláltan és reflektáltan beszél, ezt nem lehet szőnyeg alá söpörni. Most láttam Alföldi ragyogó Shakespeare rendezését és a Ványa bácsi (Ivánka bácsi) budaőrsi változatában címszerepet játszani. Zsótért is láttam játszani a Trafóban pár hete, ők meghatározó alakjai a magyar színházi életnek. Alföldit nagyon kedvelem és ez az egész ügy nyilván nagyon kellemetlen számomra.
Babarczy Eszter ex-vincent írta édesapjáról, Babarczy Lászlóról a legendás és megkérdőjelezhetetlen hatású rendezőről, hogy ő időnként a kulcscsomóját vágta színészekhez, akikkel nem volt elégedett (és ezt a történetet így szó szerint hallottam ősszel egy színházi beszélgetésen egy Kaposvárott szocializálódott színésznőtől, aki nagyon udvariasan próbálta nem kimondani a rendező nevét).
És, ahogy Rainer-Micsinyei Nóra is elmondja, nem kizárólag színpadi instrukciókról volt szó, hanem arról is, hogy nyilvánosan alkalmatlannak neveztek pályakezdő színészeket, amivel úgy lehet összetörni egy fiatal lelket, mint annak a rendje.
Arról, hogy mit lehet és mit nem egy színházban vagy a színművészeti egyetemen, végre beszélni kell, ez is a rendszerváltás része. Vannak konfliktusok, amelyeket el kell vállalni, és igen, van úgy, hogy valakit nem tartanak alkalmasnak a pályára, de nagyon nem mindegy, hogy ez milyen formában történik.
És ez nem egy színházspecifikus ügy. Egy nagyon erősen meritokratikus közegben emberek mindenféleképpen sérülni fognak, és ezeket a traumákat minimalizálni kell.
Nem lehet megúszni a „kibeszélést”, akkor sem, ha kiváló emberekről van szó, akkor sem, ha a „jó oldalon állnak”. Képesnek kell lennünk arra, hogy ezt civilizált módon tegyük meg, méltósággal, egymás szemébe nézve.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16532942-6a21f20694b87' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16532942&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16532942-6a21f20694b87&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16532942-6a21f20694b87' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Szerintem épp most jött el az esély a kibeszélésre, amikor a vitatott cselekedetek bírálata vagy éppen védelembe vétele már nem jelenti feltétlenül az ún. másik oldal melletti kiállást.
(inkább töröltem)
@Bogomil:](#comment-354814) szerintem is. noárék nem jöttek volna ezzel elő a kis forradalmunk előtt. az a cél, hogy élhetőbb legyen ez a világ, a képzés, a színház, minden.
A színházi szakma művelői mindig is híresek voltak higgadt, megfontolt, mindenféle exhibicionizmust & szélsőséges érzelmi reakciót mellőző viselkedésükről.
Mondhatni, alapkövetelmény ez náluk.
Igazából ez ugyanaz a dilemma, mint az, hogy az edző mit tehet meg a sportoló olimpiára felkészítésénél (lehet az akár matematikai diákolimpia is). Én azért maradnék annál, hogy lehetőleg ne traumatizáljunk senkit. Annyit nem ér az egész.
@labrys: igazán jól csinálni valamit egy élet munkáját igényli. nem megfelelően, hanem igazán nagyon jól. vannak dolgok, amelyeket az ember tud úgy igazán jól csinálni, hogy nem függ másoktól, nem kell igazán megvizsgálni magát, másokat, tehetségesnek kell lenni hozzá és hagyni kell hatni a tehetséget, ami persze nagy munka, erő is kell hozzá, de az mentes az interperszonális feszültségtől. általában az ember próbálja kerülni a feszültséget. a színházhoz hozzátartozik egy termékeny alapfeszültség. már az egyetemen is ott van a feszültség, állandó bizonyítási kényszerben élnek a diákok, beléjük épül a feszültség, hozzák magukkal a színházba, és ezek a szerepek, amelyeket meg kell csinálni, a feszültségből tűplálkoznak. itt szét kell csapni dolgokat, amelyek alapvetően nem is néznek ki rosszul. ezt nagyon nehéz úgy csinálni, hogy ne sérüljön senki. a zene tanításában (lásd whiplash) is ott van valamiféle belső feszültség. szét kell kicsit csapni a fiatal tehetséget, ezt persze lehet nagyon humánusan csinálni, de mindenképpen arról van szó, hogy ő azt gondolja, hogy valamit már jól csinál és azt néha padlóig kell lebontani. nagyon nehéz, de van egy szint, ami felett csak így megy. és vannak dolgok, amelyeket nagyon magas szinten lehet csinálni és nem kell hozzá szétcsapni senkit és én csak ilyesmit tudtam csinálni, mert gyűlölöm a feszültséget és a konfliktusokat is kerülöm.
Ezzel a színészi szakmával, színházi közeggel az a baj, hogy mind a két olyan tényező megvan benne, ami elősegíti a megalázottságérzést: van egy főnök (a rendező), aki egyfolytában instruálja a beosztottját (a színészt). Éa van ez a helyzet, hogy a munka részben ebből áll, hogy a színésznek a rendező utasításai alapján kell színészkednie. Még a katonaságnál sem basztatják annyit az embert mint a színházban a színészt. Képzeld csak el, hogy úgy végzed a rendes munkádat, hogy közben ott áll melletted a főnököd, aki téged figyel, állandóan kiigazít, irányít, cseszeget, és aprólékosan megmondja, hogy mit, és hogyan csinálj. Nem egy népünnepély az ilyen meló. Nem is csoda, hogy ilyen parancsuralmi helyzetben a főnök elkapatja magát, a beosztott meg megalázva érzi magát.
Ilyen a meló, és az emberi természet, ezen nehéz lesz változtatni ebben a szakmában.
@ipartelep: A másik oldalról nézve meg ott van a rendező, akinek (jó esetben) megvan a fejében, hogy mit akar csinálni, de nem tudja az összes szerepet ő játszani, ki van szolgáltatva annak, hogy csak másokon keresztül tudja megmutatni amit akar. Benne is felgyűlik a feszültség, hogy a sok értetlen, tehetségtelen semmiházi képtelen megcsinálni azt, amit ő meg nyilván képtelen volt nekik rendesen elmondani. Csak azt látja, hogy ő jót akarna csinálni, ez meg itt még mindig szar. És hát ebben az is benne van, hogy ez abban kelt feszültséget, azt irritálja, aki tényleg jót akar csinálni, szívvel lélekkel. Aki csak le akarja tudni a melót és felvenni a lóvét (sika, kasza, léc) az nem fogja terrorizálni a színészeit, az mosolyogva hagyja, csináljátok csak gyerekek, jó lesz ez. Majd összeáll.
Pláne ilyen kontextusban, a „kiváló emberek” kifejezéssel vigyáznék. A kiváló művész adekvátabb lehet.
És miért nagyon kellemetlen számodra és miért nyilván? Csalódás, hát olyan van.
A NER egy hatalmas paraván is volt egyben, ami eltakarta a nem-NER-oldalon elkövetett szemétségeket, visszaéléseket is. Volt ezekből bőven, de a NER alatt ezekkel lehetetlen volt előjönni, mert az ember nagyon könnyen megkapta a fideszes jelzőt, ráadásul minden ilyen helyzet egy belső lojalitás-küzdelmet jelentett: szóljak-e most, és akkor XY szemétségei miatt jön a Fidesz, és tönkreteszi az egész intézményt?! Alighanem sokan arra jutottak, hogy inkább nem szóltak.
De ennek vége kell legyen. Aki visszaél a hatalmával, helyzetével, aki nem tisztességesen dolgozik, működik, színházban, tudományban, egyetemen, bárhol, arról derüljön ki végre. Akár ilyen, akár olyan a világnézete. A szakmai szervezeteknek el kell odáig jutni, hogy nem világnézeti alapon szerveződnek, és nem az a fő feladatuk, hogy a haver seggét bevédik.
Tudom, túl sokat várok.