Melinda út 13, újratöltve

Eredeti szerző: maroz

<

p style=”text-align: justify”>Az előző rész tartalmából: 

Az Országgyűlés Hivatala pályázatot írt ki olyan tanulmányra,
amelyik kutatással is megalapozottan szól arról, hogy mi a répa mostanság a
gazdaságban, és hogy a konjunktúra látszik-e már a fasorban, szóval kellett
valamiféle tudományosnak kinéző pár oldal, mert mit tudom én, az olyan trendi.
A pályázat meghívásos volt, a hivatal úgy gondolta, hogy a három potenciális
legjobb versenyző a hazai mezőnyből a Századvég Gazdaságkutató Zrt., a Századvég
Politikai Iskola Alapítvány és a jónevű valamint méltán híres tudományos
műhely, az Összstratégiai Tanácsadó Korlátolt Felelősségű Társaság. A
pályázatot és ezzel a 25 milliós szerződést a végén a zéerté nyerte el, gondolom
hogy az elbírálók autóskártyája szerint a zéerté veri a káeftét és az
alapítványt pedig duplán, így a döntés indokolt, pont.

Az eredeti posztban kicsit lamentáltam efölött az
Összstratégiai káefté fölött, Melinda út 13, első emelet egy, nem igazán
értettem, hogy hogyan is kerülődött ő itten képbe, miért éppen pont őket hívta
meg harmadik versenyzőnek a hivatal. A házi feladatot elvégezve megtudtam, hogy
a káeftét egy Bartha Dániel nevű ember tisztviseli, akiről azt írja az újság  hogy a Corvinuson végzett 2006-ban és hogy jelenleg a Nemzetközi Demokratikus
Átalakulásért Intézet fejlesztési igazgatója.

Eddig mondhatni egy szokványos történet, 25 millió forintért
lehet jelentkezni, cserébe kérünk majd valamit, ennyi, páran megírtuk, páran
elolvasták, méltatlankodtunk kicsit rutinból, majd jól el is felejtettük az
egészet. Ekkor jött egy levél, mint derült égből a műhold, a feladóját nem
ismertem addig, Gyarmati István, na, ez meg ki lehet. És ugyan, vajon mit is
akarhat?

A leveléből ez nem igazán derült ki, azt írta, hogy a
Melinda út, satöbbi posztomra szeretne reagálni, esetleg a bíróságon is, és kérte,
hogy adjuk meg az elérhetőséget. Ügyfélszolgálatban világbajnokok vagyunk,
egyből válaszoltunk is neki, elküldtük a blogbejegyzés elérhetőségét, és még
azt is elmondtuk neki, hogy hogyan tud arra reagálni, regisztrál és kommentben
minden további nélkül megteheti, valamint jeleztük, hogy ha a bíróságon van
szabadon hozzáférhető wifi, akkor akár még ott is megteheti ezt a reagálást.

Második levélváltásra aztán kiderült, hogy a bíróságra nem
azért akar menni, mert ott olyan hűdemilyen jó és ingyenes a wifi, hanem
valamiféle becsületsértésre és rágalmazásra szeretne reagálni.

Komolyan mondom, meghatódtam. Asszony, hozzad gyorsan az
ünneplő szemüvegemet, kurjantottam, mert azért ez már valami. Írogat az ember,
reszelgeti csöndben a körmeit és egy Gyarmati István ilyesmivel kínálja pofán.
Hogy engem esetleg becsületsértésért és rágalmazásért. Aztajókurva, sztár
leszek, feltörtem, mint síron a jegenye, jövőre én fogok fellépni a szüreti fesztiválon Pataki Attila helyett!
Igen ám, de ki is akkor ez a jóember? Elolvastam a szóban forgó posztot, hát,
nekem nagyon úgy tűnik, hogy abban egy szem Gyarmati István nem sok, annyi
sincs. Nem nagyon foglalkoztam vele tovább, majd csak idetalál, és elmondja, ha
fáj valamije, én szándékosan jogot sérteni nem nagyon szeretek, sőt, mondhatni
hogy jogfetisiszta  lennék, a becsületet
úgyszintén egy komoly értéknek gondolom és l’art pour l’art azt se nagyon
sértegetném, mondjuk azt, hogy az én lelkiismeretem magam előtt ezt az ügyet
illetően tisztának tűnik. Szóval haggyuk, legyintsünk, majd lesz valahogy.

Ebbe tenyerelt bele az Origo egyik, a Wikileaks
kiszivárogtatásait feldolgozó írása. 

Egyből összeállt a kép. Gyarmati István a Nemzetközi
Demokratikus Átalakulásért Intézet presidentje. Hoppá. De hát ez ugyanaz az
intézet, amelyiknek Bartha Dániel a fejlesztési igazgatója! Nocsak, nocsak. Tán
csak nem Bartha úr lett itten megsértődve, becsületéből kifolyólag? És ugyan
miért? Mert meg mertem kérdezni, hogy ki a csuda (kültelkiesen szólva hú dö fákk íz) az a Bartha Dániel, akit ez a
mi mostani hatalmunk jónak talált egy 25 milliós közpénzkupac potenciális
elköltőjeként? De hát ha így lenne, akkor miért nem ő írt, miért nem mondta el
pár közepesen bővített mondatban például azt, hogy öreg, én az a csuda (kültelkiesen szólva: hú dö fákk íz) vagyok,
aki itt és itt szereztem a tudásomat, íme a tudományos fokozatom, az eddigi
munkásságom, a publikációs listám, szóval bármi, amivel legalábbis
valószínűsíteni lehet, hogy őt igenis a szakmai-tudományos kvalitásai miatt hívta meg a
hivatal pályázni. Még visszakérdeztem volna párat, például azt, hogy ha már
pályázott, akkor miért is nem a Nemzetközi Demokratikus Átalakulásért Intézet
nevében tette, ha már egyszer annak a fejlesztési igazgatója, de ismétlem, a
jog mindenekelőtt, így ha a válaszaival valamelyest el tudta volna oszlatni a
kételyeimet, akkor vicces animgifes posztban kértem volna tőle bocsánatot, mert
a becsület az szent dolog. Higgyék el, én örülnék a legjobban, ha lenne rá okom, hogy bocsánatot kérjek ezért a kültelkies húdöfákkízért. Nekem is vannak gyerekeim, és örömmel töltene el, ha kiderülne, hogy alig pár évvel a diploma után tényleg lehetséges tisztességes, becsületes úton is ilyen remek állásba kerülni. Szóval hajrá, uraim, itt a poszt alatt a komment-ablak, abba kell beleírni, nem kapásból bírósággal fenyegetőzni, ez már az a bizonyos sokat hájpolt webkettő, jó reggelt!

Ettől a wikileaks-kiderüléstől sajnos bennem továbbra is
csak és egyre inkább fogalmazódnak a kérdések. Olvasom, hogy ezekben a vérzivataros
költségvetési időkben a fent említett intézet százmilliókat kap a köz pénzéből,
és hogy ennek nem elenyésző hányadát a néhány alkalmazott, valamint a vezetők
bérezésére fordítják. Na, ilyenkor törne elő belőlem a kültelki énem:
cukifalat, ha te a mi, tehát az adófizetők zsebéből cseresznyézel vastagon,
akkor mire is ez a nagy arc? Nagyanyám süldői között is mindig volt olyan,
amelyik annyira hisztérikus volt, hogy még a mama keze után is oda-odakapott
etetéskor, már ugye egyszer-kétszer, mert az a rém egyszerű parasztasszony
tudta ám a megoldást: pofán verte kétszer a moslékkeverő fával, egyből
megtanulta a barma tisztelni azt a kezet, amelyik eteti!

Törne, de nem tör, mert egyrészt izék lennénk, na, olyan
kultúrlények, vagy mi a tököm, másrészt pedig hiányzik a francnak a bíróságra
járogatás, van nekem dolgom éppen elég így is. Sokan összekeverik ezt a
blogolást az újságírással, minket, szerzőket pedig valamiért újságírónak
gondolnak, de szerintem ez nem igazán van így. Éppen ezért nem hinném, hogy
nekem oknyomoznom kéne, felmászni kukkerrel egy fára a Melinda út tizenhárommal
szembe és lesni, hogy becsönget-e Roubini az első emelet egybe, nem. Ez a
részemről inkább olyan, mint amikor az ember egy kávézóban egy eszpresszó
mellett elmondja a barátainak, hogy miket gondol a világról. Én azt gondolom,
hogy ez a történet nem teljesen kerek. Gondolhatom-e azt az Országgyűlés
Hivataláról, hogy csalik, lopik, hazudik, amint hogy azt az országgyűlést
benépesítő, és az Országgyűlés Hivataláért politikai-erkölcsi felelősséget
viselő képviselőinkről, politikai elitünkről en gros gondolom? És ha már gondolom, akkor elmondhatom-e szabadon
másoknak is, akár egy kávé mellett, akár egy blogon, akár a Kossuth téren – ja,
ott most nem, mert megint lezárták. Szerintem elmondhatom. Még.

A Nemzetközi Demokratikus Átalakulásért Intézethez, az
Egyesült Államok nagy barátjához sokkal jobban illene az, ha nem ilyen obskúrus
módon, bírósággal fenyegetőzve próbálná meg megakadályozni azt, hogy én egy
szinte garantáltan obskúrus dologról azt gondoljam, hogy ez egy obskúrus dolog,
hanem inkább válaszokat, magyarázatokat adna a felmerült kérdéseimre, ahogyan
azt egy már átalakult demokráciában, például az Egyesült Államokban szokás. Vajon miért nem
ezt teszik? Ennyire lassan menne nálunk az az átalakulás?

Majd legfeljebb politikai menedékjogot kérek az Amerikai
Egyesült Államok budapesti nagykövetségén: ti finanszíroztátok, ti futtattátok
ezt a jóembert, hát most védjetek is meg tőle! Vajon mekkorát néznének ha
beállítanék ezzel a történettel hozzájuk?