Az ország teljes újjászervezésének arcai X.

Nem nagyon akartam én folytatni ezt a sorozatot, mert ugyan elsőre-másodikra még viccesnek tűnt azt bemutatni, hogy Orbán faragott magának néhány töklámpást és szegény, szerencsétlen értékválságban szenvedő társadalmunkkal beszavaztatta őket a parlamentbe, de úgy a hetedik-nyolcadik résznél rá kellett döbbenjek arra, hogy ez az egész csak akkor lenne vicces, ha lenne valamiféle ellenpont. Sőt, ha az ellenpont lenne a meghatározó. Nos, ha kicsit szigorú vagyok – és most az leszek – nekem az a véleményem, hogy ez a mostani parlament sokkal inkább áll töklámpásokból, mint ellenpontokból, így az ocsúnak a pelyvától való szemenkénti szétszálazása sem annyira vicces, mint amilyennek a sorozat elején tűnt.

Mégis kivételt teszek, mert van itt egy jelenség, amit igen nehezen értek, holott szeretném. Kedves közönség, köszöntsék hangos tapssal mai vendégünket, az alkoholtartalmú italok nagy szerelmesét, Pálffy Istvánt!

Pálffy István, KDNP

Vele sem azért foglalkozom, mert ő egy akkora hűdemilyen egyéniség lenne, azért lássuk be, Orbánnak is van elég dolga, és ugyan, mi érdeke lenne neki oly sok míves és egyedi töklámpást kifaragni? Pálffyban körülbelül az az érdekes, ami Eperjes Károlyban is, hogy ezek az emberek egy korábbi életükben mintha lettek volna saját jogon is valakik, szemben ugye a zsigamarcellekkel és a tesselyzoltánokkal, és a többi felszoponccal, akik Orbán csókja nélkül nem hogy királyfiakká nem váltak volna soha a büdös életbe’, de talán még az ebihal állapot is egy elérhetetlen távlat lenne a számukra. Szóval az foglalkoztat, hogy ezekben az emberekben mi csúszhatott ennyire félre, mitől dobták el a lehetőségeiket, mi az, amiért ilyen súlyos mértékben képesek voltak átalakulni Orbán bélférgeivé, hasznos parazitáivá? Eperjessel nem foglalkoznék, úgy tűnik, hogy őt már kipurgálta magából Orbán, de ez a Pálffy mostanság mintha ügyeletesebb lenne, mint valaha. Ha a gazdi úgy kívánja (alternatíva: ha Pálffy úgy gondolja, hogy a gazdi ezt kívánná) minden további nélkül vesz egy iszonyatmély levegőt és nekifutásból szembecsulázza saját magát. Idéznék az ÉS-ből, amelyik a Helyi Téma nevű khmmm… izét idézi:

„Mindazok, akik külföldről véleményt nyilvánítottak a médiatörvény kapcsán, beleértve Hugh Grantet is, (…) nem éltek negyven évet a kommunizmusban, amelynek egyetlen állampárti televíziója mindennapos propagandával volt tele. Ezt egy liberális piacnyitás követte, ami beengedett mindenféle gagyit és szennyet, de beengedte a korrupciót is”

Olyan édes dolog manapság ezt az állampárti televíziót hallani a kétharmad szájából, de ezen most lépjünk túl, nézzük ezt a liberális piacnyitást, és a beengedett gagyit valamint szennyet. Ismételjük meg, hátha valaki nem figyelne, ezt Pálffy István mondta.

Az a Pálffy István, aki 1988-tól 1997-ig a Magyar Rádió munkatársa volt.

Az a Pálffy István, aki rovatot vezetett a Krónikában, szerkesztőségvezető volt, valamint vezette a Rádió oktatási osztályát is. Gondolom a gagyi és a szenny beengedése, valamint a korrupció esztétikája lehettek a főbb témái.

Az a Pálffy István, aki 1992 és  1997 között a Magyarországról jövök és A Hét című műsorokat vezette.

Az a Pálffy István, aki elszegődött a liberális piacnyitás egyik hiénájához, a TV2-höz, és ott a Tények valamint a Jó estét Magyarország! című műsorok álcája alatt, szerkesztő-műsorvezető és hírigazgató-helyettesként feltehetőleg az ipar legnagyobb szarpumpájával szivattyúzta be gagyit, a szennyet és akkora kaput nyithatott a korrupciónak, mint amekkora a mostani pofája.

Híradó, Panoráma, ezek már csak hab a tortán. Gagyihab és szennyhab, gondolom azért, hogy eltakarja a korrupciót. Szóval hogy valaki Orbán kedvéért ekkorát szarjon a saját korábbi életébe, munkásságába még számomra is meglepő, pedig a saját szememmel láttam Tessely Zoltánt kamera előtt elélvezni Orbán nevének puszta említésétől is. Ha csak mesélik, azt se hiszem el.

Most kerülök egy picit nehéz helyzetbe, mert ahhoz, hogy ennek a jelenségnek, ennek a gátlást nem ismerő elkurvulásnak egyáltalán megpróbáljam az okát, az okait megtippelni kéne legyen valamiféle közepesen kiérlelt véleményem Pálffy István újságíróról, de egészen őszintén beismerem, hogy nincs. Úgy durván 1996 óta egyáltalán nem nézek tévét, azóta nincs is ilyen berendezés a lakásunkban, így én zömmel a nyomtatott, majd fokozatosan egyre inkább az internetes sajtóból szereztem be a napi tudatmódosító adagomat, ami lehet, hogy nyomokban tartalmazott Pálffyt, de rám nem gyakorolt akkora hatást, hogy emlékeznék rá. A könyveit nem olvastam, 222 szó az illemről, vagy mi a lófasz, pedig az illem, na, az, aztán gecire fontos ám nekem! Szóval legyünk jóindulatúak és feltételezzük azt, hogy Pálffy újságíróként, a saját jogán is elboldogult volna.

Mint ahogyan Eperjes Károly is, akiről úgyszintén nem tudom megmondani, hogy mekkora színész, mert nem értek annyira (na jó, nagyképűség, valójában semennyire sem) a színjátszáshoz, hogy meg tudnám mondani, de Pálffyval ellentétben Eperjest sokszor, sok szerepben láttam, és nagyon szerettem. Illetve nincs itt semmi múltidő, azokat a szerepeit ma is nagyon szeretem.

De mi történt ezekkel az emberekkel, mi zakkanhatott meg bennük, hogy egy szép napon odadobták mindazt, amijük volt, és gyakorlatilag szánalmas pojácát csináltak magukból? Valami olyasmi lehet, mint az ilyen Macaulay Culkinokkal szokott előfordulni, hogy megkapják a maguk 15 percnyi hírnevét, de utána képtelenek hozzánőni tehetségben a nagy elvárásokhoz? Nehéz ezt gondolni, mert azért sem Pálffy sem Eperjes nem annyira tinédzser már, és azért mindketten ennél a 15 percnél azért lényegesen többet dolgoztak a szakmájukban. De akkor mi lehet? Elhitték magukról azt, hogy ők még annál is többre hivatottak, mint amennyit addig elértek? Nehéz kérdés ez. Láttam már ilyesmit. Valaki elér a tehetsége végére, szembesülni kénytelen azzal, hogy van egy határ, van egy szint, amit már esélye se nagyon van megugrani, és ebbe apránként beleőrül, hiszen az ambíciója pont annyira elég, hogy ne engedje meg számára a beletörődést, a megtapasztalt határ elfogadását, de ugyanez az ambíció ahhoz a roppant munkához már elégtelen, amivel mégiscsak megpróbálhatná iszonyú erőfeszítéssel átlépni a saját korlátait.

Orbán részéről teljesen ésszerű (aljas, de ésszerű), hogy ilyen embereket castingol. Szárnyat igéz rájuk, röpteti őket és igen, a végén kikacagja. Elhiteti velük, hogy rajta keresztül majd könnyedén meg fogják tudni ugrani azt a szintet, hogy fontosabb, nagyobb emberek lehetnek, mint azt a saját jogukon a tehetségük megengedné, boldogan használja őket egy ideig, a korábbi, ismétlem, saját jogon megszerzett népszerűségük utolsó csöppecskéjét is kipréseli és hasznosítja, majd ha már üres héjakká váltak unottan eldobja őket.