Lehet Más a Politikus
Eredeti szerző: Pásztörperc
A Demokrácia és Dilemma Intézet szerint „Minden új párt mindig szétszakad„:
Ezt példákkal illusztrálják, bár levezetésük a Fidesznél és a Jobbiknál megbicsaklik. Az ellenpólusnak leírt MSZP-nél aztán önnön paródiájába fordul: a DeDi felkent szakértői nem veszik észre, hogy abban a két ciklusban, amit a párt szerintük látványos szakadás nélkül csinált végig, a kezdő tagság több mint fele lépett ki, egyebek közt a ’90-es kampány öt vezetője közül három. Most éppen az LMP-ről van szó, annak konkrét szakadását ágyazzák efféle általános keretbe, hogy előkészítsék konklúziójukat, miszerint a „balra nyitás és a középen állás kérdése feszítette szét a pártot” akárcsak 1994-ben az SZDSZ- t.
A DeDi „elemzésében” elköveti jóformán az összes, ilyenkor egyáltalán elkövethető hibát:
* a szervezeten belüli ellentéteket kizárólag a politikai nézetrendszer különbségeiként hajlandó értelmezni;
* a pártot értékelve annak szervezeti kultúrájával még érintőlegesen sem foglalkozik;
* az egyes szervezeteket önmagukról hirdetett képük alapján helyezi el a politikai palettán.
Ez utóbbi egyenes következményeként a Kádár-kor politikai örökségét markánsan képviselő Orbán a DeDi-nél a „jobboldal”, a költségvetés rendbehozására pedig a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok kifosztásán kívül semmit (de tényleg semmit) nem tudó és nem tevő Bajnai pedig a „baloldal”.
A szervezeti kultúra elemzése azért lenne fontos, mert ez az, amiben az LMP markánsan különbözik az összes többitől. Az LMP alulról építkező párt, amelyben a döntések fölfelé kötelező érvényűek — boldogult ifjú korában az MSZP is ilyen volt, és addig népszerű is volt.
Amint ez a jól dokumentált spanyol, portugál, görög rendszerváltás könyvtárnyi szakirodalmából kiviláglik és amint ezt a DeDi is helyesen látja, az új párt megalakulása után abban a céljaik érdekében rengeteget robotoló, arra időt, munkát és gyakran pénzt is számolatlanul áldozó, lelkes amatőrök viszik a prímet. Azok, akik befektetésük ellenében politikai érdekeik képviseletét várják el a párttól. Ezeket az érdekeket azonban nem „a párt” képviseli, hanem konkrét személyek, akiknek ehhez profi politikusokká kell válniuk (gyakran eleve ezért lépnek be afféle második generációs tagokként). Ezek a profik már nem a pártért élnek, hanem a pártból: az jövedelmeik forrása (gyakran nem közvetlenül, hanem felügyelőnek nevezett bizottságok, kuratóriumok stb. közbeiktatásával). A bázisdemokrácia súlyos belső ellentmondása a választók és választottak alapvető érdekellentéte: a bázis, az ún. „mezei tagság” érdeke politikai érdekeinek képviselete, a megválasztott profiké pedig a több és zsírosabb állás.
Ezért mi sem természetesebb, mint hogy a profik megpróbálnak függetlenedni a tagságtól. Ennek triviális módja az, hogy az egykor alulról szerveződött szervezetet rajongó klubbá alakítják, amire nagyszerű példa az MSZP és a Jobbik, egészen szélsőséges eset a sztálini szervezeti elveket továbbfejlesztő Fidesz. Amikor azonban a profik nem lépésről lépésre terelgetik a tagságot új utakra, hanem nyíltan, egy csapásra szembefordulnak annak céljaival, akkor megeshet, hogy a tagok fellázadnak, és elpártolnak korábbi kedvenceiktől. Ez történt most az LMP-ben, és még így sem sikerült volna, ha a profik egységesek maradnak. Néhányan azonban (Schiffer és csapata) megőrizték a politikai racionalitás iránti érzéküket, és nem omoltak pár jobb állás reményében öngyilkos módon Bajnai karjaiba.
Mit is tekintünk itt politikai racionalitásnak?
1. Az LMP célközönsége tipikusan azokból áll, akik egyszerre utasítják el az MSZP-t és a Fidesz stb.-t. Abban a pillanatban, ahogy a párt belép egy olyan együttműködésbe, amelyben e két erő bármelyike részt vesz, elveszti ezeket a szavazókat, támogatottsága 5 % alá esik, és onnantól teljesen ki van szolgáltatva az erősebb partnereknek. Egy ilyen lépés visszacsinálhatatlan: ha egyszer összeálltak az MSZP-vel, hiába szakítanak vele — a választó tudni fogja, hogy ez csak taktikai lépés, és ha már bekaszálták a szavazatokat, ismét hajlandóak lesznek összeborulni. Éppen ezért semmi garancia arra, hogy az LMP belépése egyáltalán hozna szavazókat egy nagy ellenzéki összefogásnak: az elutasítások elég erősek. (Én például biztosan nem szavaznék olyan formációra, amiben az LMP benne van: a Zengőre tervezett radar, a „Kolontár jelentés” és néhány más állásfoglalásuk óta az LMP-t egy rossz célok szakszerűtlen képviseletére létrehozott, szélsőségesen demagóg gyülekezetnek tartom. De itt most nem erről van szó.)
2. A magyar demokrácia legkártékonyabb vonása az a stabil gyakorlat, hogy sosem valamire (politikai célokra, értékrendekre), hanem mindig valami ellen szavazunk. Az utolsó valódi választás itt 1994-ben volt, amikor eldönthettük, hogy az MSZP-vel vagy az SZDSZ-FIDESZ szövetséggel kívánjuk-e az MDF-nek nevezett csődtömeget leváltani. Amióta Torgyán 1998-ban visszaléptette az állva maradt kisgazda jelölteket, itt pontosan két lehetőség van: vagy az MSZP, vagy Orbán. Vegyük ki a sorból 2006-ot, ami előtt Medgyessy visszahívásával az MSZP maga váltott kormányt, és egy kommunikációs trükkel elhitette, hogy az majd jobb lesz. Ezt leszámítva minden választáson az aktuális kormányról mondtunk ítéletet úgy, hogy ez az ítélet mindig megalapozott és mindig negatív volt. Egyre negatívabb. Ez a másfél évtized, 1998-tól mostanáig azt mutatja, hogy ha azért megyünk el választani, hogy elkergessük a régi kormányt, az új mindig rosszabb lesz, mint az előző volt. Még rosszabb. Egyre rosszabb. Schifferék pedig az LMP többségével azt mondják, nem érdemes beszállni olyan összefogásba, amelynek egyetlen célja a kormány leváltása. Semmilyen garanciánk nincs arra, hogy ha 2014-ben feláll egy új Bajnai-kormány, az kevésbé lesz kártékony Orbánéknál. Sőt, ha a tendencia folytatódik, még rosszabb lesz (de erre sincs garancia).
Szóval, ebben a szakadásban nem a baloldalról, a jobbról meg a középről van szó, hanem arról, hogy mi legyen más. A „bázis” azt mondja, hogy a politika legyen más, és az ő képviselőik az ő álláspontjukat képviseljék. A kiszakadt profik azt mondják, hogy a politikus legyen más: ők akarnak beülni azokba a székekbe, amelyekben most Orbán mamelukjai melengetik a feneküket.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16520391-6ae60700c17b4' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16520391&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16520391-6ae60700c17b4&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16520391-6ae60700c17b4' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
@maroz: Elnézést, hogy belepofázok, és nem is a vitátokba akarok beleszólni. Csak megfogott ez: „A civil alrendszer is tud politikát csinálni, csak éppen nem a pártpolitikai alrendszer, hanem a saját logikája szerintit”
Hogy is nézne ki ez a civil politika? A pártrendszer meghaladása közvetlen demokráciával? Vagy egyszerűen a pártrendszerű politikán kívüli eszközökkel befolyásolni közvetetten a pártok politikáját (pl.: a civil szféra által meggyőzött emberek arra a pártra szavaznak, amelyik az általuk helyesnek tartott irányba viszi az országot)?
Tényleg kíváncsi vagyok rá, mert ez egy érdekes irány lehet.
@Kuviklacz:
vannak, akik baloldalinak eleve csak a rendszerkritikus mozgalmakat nevezik, a többi liberális, vagy jobboldali. a liberálison belül is lehet baloldali vagy jobboldali., kb. szoclib ill. konzervatív-liberális. persze ez nem ilyen egyszerű, de szerintem eléggé ésszerű felosztás. akiket nálunk baloldalinak neveznek, azok jobbára liberálisok, nem is mindig baloldali liberálisok. kivételek vannak, persze, ahogy másfajta felosztás is.
@Kuviklacz: ”Hogy is nézne ki ez a civil politika? A pártrendszer meghaladása közvetlen demokráciával?”
Vannak ilyen ötletelések is, lásd még: válságban van a válság is, vége a történelemnek, vége a képviseleti demokráciának, vége a kapitalizmusnak, vége van a végének is, satöbbi, ééééééééés jön! jön! valami, ami aztán majd meghaladása lesz még a meghaladásnak is! Számomra ez a vonal nem túl rokonszenves. Nem hinném, hogy a képviseleti demokrácia olyan nagyon hamarosan megdöglené magát, és azt se hiszem, hogy a közel- s középjövőben a pártpolitikai alrendszer megszűnne, okafogyottság miatt.
Valamint falkalény mivoltunkból adódóan azt sem hiszem, hogy a hatalom, mint az egyik legfőbb hobbink is eltűnne a palettáról.
Viszont hiszem azt, hogy mindezeknek a megjelenési formája szükségszerűen változni fog, és írogattam én itt arról is, hogy ez nem annyira orbánfüggő, vagy orbáncentrikus dolog, hanem globális, és sokkal inkább az magyarázza a változást, hogy az élethelyzeteink is erősen megváltoztak/nak. A mindenféle rendszerek, alrendszerek, struktúrák, egyebek ezt a változást több-kevesebb sikerrel, de követik. Csúnya szóval: lekövetik.
Nézd meg hogy áll most hozzá mindehhez Szanyi Tibor, akiről úgy tudom, hogy a legerősebb ellenzéki párt, az mszp elnökségi tagja:
„Belátom, hogy potenciális vevő lehetsz, habár elég nehéznek gondolom azokat az ügyleteket, ahol a vevő indításból kioktat, fenyeget, lealáz, stb. 14 év képviselőség alatt viszont megszoktam, hogy aki a szavazatával kufárkodik, mint te, azaz ahhoz köti a szavazatát, hogy az adott párt úgy ugrál-e, ahogy ő fütyül, nos, az soha nem válik valós szavazóvá, úgyhogy nem is foglalkozom az ilyen riszáló, ámde reménytelen esetek meggyőzésével, számukra nem tudok többet adni, mint a véleményemet.”
Itt: hallgatoihalozat.blog.hu/2013/01/26/_menjetek_a_p_ba
Mindebből számomra a napnál is világosabb az mszp üzenete: aki civil merészelne karakteres önálló elvárásokkal rendelkezni a párt irányába az nekik már nem is eset. Az egy reménytelen eset, egy riszáló, kár belé az erőfeszítés, nem is foglalkoznak vele. És ez a lényeg: nekik olyan szavazó kell, aki riszálás nélkül veszi át Szanyiék véleményét és áll be alájuk hasznos idiótának.
Én azt a gondolatot tartom továbbgondolásra érdemesnek, amelyik szerint a hatalmon a jelenben és a jövőben többen fognak osztozni és az osztozás módja, de leginkább a mérték szinte permanensen változni fog. A hatalom egy jelentős része az információban lesz, és abban a kulturális közegben, amelyikben az információt értelmezik és feldolgozzák. Ebből ugye már adódik is, hogy hatalma nem csak a pártpolitikai elitnek vagy a gazdasági elitnek lesz, hanem bárkinek, aki hozzá tud piszkálni az információhoz és alakítgatni tudja a kulturális közeget. Ezt éppenséggel egy civil is tudja, sőt, adott esetben talán ő tudja a legjobban.
A civil nem feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy a párt vigye a helyes irányba az országot, hanem a civilnek van egy elképzelése arról, hogy ő milyen országban szeretne élni. Ez pedig sokszor nem is ilyen „helyes irányba haladó ország”-szerű gondolatokban képződik meg a fejében, hanem mondjuk olyan formában, hogy: jó lenne, ha az én környékemen is lehetne kapni sztéksütésre alkalmas érlelt marhahúst. Ha ezt egy civil el szeretné érni, akkor erre tud olyan stratégiát elgondolni, amelyikben neki konkrétan jut cselekvő szerep, és a stratégiának a manifeszt kimenetele az lesz, hogy idővel a környékén meg fog jelenni a húskínálatban az, amire ő vágyik.
Ez lesz a manifeszt kimenetele, de lesz egy látens hatása is ennek, történetesen az, hogy abban a társadalomban, amelyikben vidéken is minden további nélkül lehet sztéknek való húst is venni liberálisabb, polgáribb lesz a demokrácia, mint egy olyanban, ahol nagyon nem. Nem hiába bosszankodott a nagy liberális De Gaulle azon, hogy hát hogy a viharba lehessen egy olyan népet kormányozni, amelyik csak sajtból vagy négyszázfélét zabál.
A civil alrendszer ilyen módon képes befolyásolni a politikát. Vannak ügyei, és ami a lényeges: kismillió ügye van. Kinek az a heppje, hogy a honi gasztronómiát tenné szebbé-jobbá, kinek az, hogy a színjátszást, kinek a tudomány, kinek az oktatás, és még sorolhatnám. Ezek többnyire olyan dolgok, amelyek esetében minden további nélkül el lehet gondolni egy stratégiát, és ahhoz érdemi cselekvőként tud a civil csatlakozni. Nem mellékesen azt mondják, hogy az ilyen civil sürgölődés azért is jó, mert ez segíti az identitásépítés kutyakemény folyamatát, és a stabil identitás valamelyest stabilizálja is a rendszert az által, hogy a magában kellően biztos emberkét kevésbé lehet mindenféle ötletszerű információval ide-oda rángatni.
Tehát a civil politizálás lényegében véve már azzal is megvalósul, hogy ha a civil nem fogadja el a Szanyiék által fejtetőre állított képviseleti demokráciát (nem a demokratának van képviselője, hanem a képviselőnek demokratája), hanem bátran és merészen körbepisálja a maga territóriumát és kijelenti, hogy márpedig itt én alakítom a szabályokat, én tematizálom a közbeszédet és én moderálom a vitákat, a kedves pártpolitikai alrendszer meg szíveskedjen ehhez igazodni. Nehogy már nekem annyi eszem se lehessen, hogy a faromat se riszálhassam kedvemre, hogy még azt is egy Szanyinak kelljen megmondania nekem, hogy én hogy riszáljak.
@Kuviklacz: Sorry, de az én ügyeimnek – látszatra talán paradox módon, de mégis – pillanatnyilag kedvezőbbnek tűnik egy újabb orbáni négy év, mint egy olyan kormányzati ciklus, amelyiket a jelenlegi nemorbáni készletből lehetne összerakni.
@Kuviklacz: Talán még ez is érdekes lehet, bő egy évvel ezelőtt írtam:
kakukkfeszek.blog.hu/2012/01/08/ha_en_elnok_lennek_2
Azóta pár dolgot egy kicsit másként látok, nem drasztikusan, inkább hangsúlyokon változtatnék és persze bizonyos kérdésekre választ adott az idő is, például a Milla megpusztulni látszik, mint civil mozgalom, ma már sokkal inkább tűnik a számomra egy pártpolitikai aktornak (wannabe pártpolitikai aktornak, de akkor is), mint civilnek.
@maroz: Érdekes ügyeid lehetnek, ha azok leginkább egy zsákutcában virulensek.
„Megtudtuk, hogy a szocialisták utcai felvonulással szeretnék megzavarni a Fidesz frakció Gyulára kihelyezett ülését.
Ne hagyjuk, hogy zavart keltsenek! Aki egyetért a Békemenetek szellemiségével és küldetésével, az jöjjön el kedden Gyulára, mert most
ott van szükség ránk!”
Hm… valaki?
@agresszív kismalac: …ha már Weimar…
@maroz: Koszi az anyagokat, el fogom olvasni.
Nem akarok kötekedni, de
– gondold el az azutáni éveket (gondolom Neked nincsenek olyan illúzióid, hogy őt bármely külső kényszer meg fogja állítani)
– én (talán ötödször írom le Neked) javíthatatlan optimistaként úgy látom, hogy (a jobboldal által nekik felrótt „szolgalelkűségük, nyugat előtti hajbókolásuk” – idézőjel duplán hangsúlyos – miatt) nem lesz az annyira baloldali, mint most látszik.
@agresszív kismalac: Nem ők akarták Bajnai egyik fórumát szétzilálni?
@maroz: Elolvastam a civilségről szóló írásodat, meg az ittenieket is, és – mint mindig, előrebocsátva, ha valóban lényegében az van bennük, amit én kiolvasok belőlük – azt gondolom, hogy ez a civilségfelfogás önellentmondásos, abban az értelemben, hogy nem illeszthető bele egy plurális képviseleti demokrácia fogalmi körébe.
Ha egy csoport összejön abból a célból, hogy nyomást gyakoroljon a társdalomra meg a pártokra a saját maga érdekeinek és értékeinek és elgondolásainak (bolondériáinak) érvényesítése céljából, akkor az a csoport pontosan abban a politikai térben játszik, mint a pártok, éppúgy érdekeket támogat és érdekeket sért, mint amaz, csak éppen elméleti kötelezettsége vagy indíttatása sincs arra, hogy a szempontjait (érdekeit, értékeit, bolondériáit) a többi szempontokkal és azok képviselőivel egyeztesse, és arra készüljön fel, hogy ezeket egy választáson összemérje amazokkal. Nincs egységes civil tér, pont ezért létezik az érdekek, értékek és bolondériák egyeztetési kényszere rendezett és szabályozott formában, azaz a pártpolitika. A magukat civilnek nevező mozgalmak többnyire (nem szükségszerűen, de többnyire) szélsőséges mozgalmak, abban az értelemben, hogy a maguk agendáját a többi figyelembe veendő tényezővel szemben elsőrendűnek, azokat pedig, akik ezt nem ismerik el, erkölcsileg vagy intellektuálisan kifogásolhatónak tekintik. Ez a jelenség ugyan megtalálható a pártok szervezett vagy spontán lelkesedő szavazói köreiben is, mint helyesen rámutatsz. Azonban ott a történet vége, már amennyiben nem kap teljhatalmat a rendszerben lévő korrekciós, ellenőrzési és ellensúlyozó tényezőket kiiktató akarnok identitás- és maffiapártja, mégiscsak és elvileg valamilyen rendezett és törvényi keretek közé szorított egyeztetés és alku és kompromisszum.
Ha a a rendszerben lévő korrekciós, ellenőrzési és ellensúlyozó tényezőket kiiktató akarnok identitás- és maffiapártja teljhatalmat kap, akkor az egyeztetés és alku és kompromisszum és annak procedurális szabályai kiiktatódnak, és az igen nagy valószínűséggel a közvetlen haszonélvezőkön kívül mindenkinek rossz lesz, azoknak is, akik egyébként a vezérgondolattal rokonszenveznének. Legelsősorban persze a civilségnek rossz, mivel a civilséget el fogják uralni a hatalom transzmissziós szíjai és magánál az ilyen hatalomnál is szörnyűbb drukkercsordái és identitásklubjai, amelyek a mindennap élet legapróbb mozzanataiban is kiszorító területharcot vívnak mindenki mással. In concreto, sztékhúst se igen fogsz kapni ebben a közegben, és nem véletlenül: hiszen pontosan tudják, hogy az efféle szabadság ellenség, nem hajt hasznot nekik, neked pedig úgy jó, hogy azt nem nekik köszönheted. Lehet, hogy nem vadásznak kimondottan a sztékhúsodra a folyamat kezdeti szakaszaiban, de a hasonló élvezeti értékű szellemi táplálékaidra már igen, és ez visszahat a sztékre is, hogy Illyés Gyulát idézzem fel: valójában szabadság ilyen kis körei élvezetének is lőttek ezeken a helyeken, illetve olyan kompromisszumokat kell kötnöd a sztékhúsért, neked és az előállítójának, amelyek megkeserítik a sztékedet.
@maroz: /Na igen, a definíciós szakasz. Legalább hatékonyak vagyunk./
Valószínűleg félreérthetően fogalmaztam, ha úgy tűnhetett, h. szerintem Weimar és a lib.dem. között semmi sincs.
Sajnos, még csak abban sem reménykedem, hogy elsődleges, _közvetlen_ történelmi-politikai értelemben le lehetne írni egy weimari analógiával az ország helyzetét.
Áttételesen (mint az ország tragikus társadalmi fejlődési útra való taszítása) viszont nagyon is találónak érzem a párhuzamot. A társadalmi struktúra mély rétegeiben történnek most (jóformán) visszafordíthatatlan változások.
Pusztán arra szerettem volna rámutatni, h. attól talán még demokrata vagyok, mert úgy érzem, ebben a ciklusban valami alapvetően megroppant a hazám fejlődésében. És őszinte szomorúsággal (elegy rémülettel) látom, hogy szerinted is „csupán” egy újabb rossz kormányzásnak vagyunk szenvedő alanyai.
Halvány gőzöm sincs, miért reméled(?) azt, h. „a hatalmon a jövőben többen fognak osztozni”, és a civil magatartásmód gyakorlására mind nagyobb tér nyílik. Éppen most. A jelen és a közeljövő (5-10 év) Magyarországán. Alighanem nagyon másképp látjuk az információs hatalom mibenlétét. (Mesélhetnél a te verziódról.)
/A zapatista példád pedig azért nem érzem megfelelőnek – és erre céloztam -, mert egy forradalmárt mutatsz, mint az emberi alapszükségletek meghaladására képes identitásépítés példáját. Ami többszörösen nem stimmel – vagy én értem félre azt, mire is gondolsz pontosan az ‘identitásépítés’ alatt.
Egyrészt nem stimmel, mert Zorrót játszani mindig könnyebb, mint egyszerű péket (noha Zorrótól ugyan éhen halhatnának a mindennapi betevőre vágyók), azaz közel sem ugyanolyan komoly feladat az identitás építgetése kettejük számára. Viszont mi pékek vagyunk.
Másrészt S. Marcos piszkosul nem demokratikus keretek között mozog, márpedig te, ha jól értem, azok között maradnál.
Harmadrészt naná, h. egy forradalmár főleg azért sikeres az identitásépítésben, mert az emberi alapszükségletek hiánya alájátszik. (‘Amikor az uralkodó osztály már nem képes a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem képesek a régi módon élni’, ugye, ahogy az egyházatyák egyike mondta volt.) A pékekre viszont ez (szerintem) fordítottan igaz: ha kevesebb liszt jut kenyérre, csak még jobban kussolnak.
Érthető, hiszen gyerekeik vannak./
@Montefiore: +1
@vrátja: „Sajnos, még csak abban sem reménykedem, hogy elsődleges, _közvetlen_ történelmi-politikai értelemben le lehetne írni egy weimari analógiával az ország helyzetét.
Áttételesen (mint az ország tragikus társadalmi fejlődési útra való taszítása) viszont nagyon is találónak érzem a párhuzamot.”
Weimaron már túl vagyunk, és az a párhuzam valóban találó volt, még a gúnyos „vejmár” írásmód is hitelesen adja vissza az új erő barátainak a demokrácia elvesztén jammeroló vészmadarak és egyéb megélhetési Volksschaedlingek iránti megvetését. A jelen szakaszra, az Ermaechtigungsgesetz szakaszára a párhuzam a dolog és a körülmények természetéből adódóan már jóval kevésbé alkalmazható, azonban a törvényhozási viszonyok és a közjogi szempontból a nemzeti együttműködés rendszerét illetően irányadó szövegek inkább hasonlítanak a felhatalmazási törvény korára vagy az 1922-23-as Mussolini-féle parlament viszonyaira, mint a liberális képviseleti demokráciára. Bár néhány érdekes újítás, mint a „nemzeti konzultáció” kétségkívül kreatív elmét dícsér.
@Montefiore: „Ha egy csoport összejön abból a célból, hogy nyomást gyakoroljon a társdalomra meg a pártokra a saját maga érdekeinek és értékeinek és elgondolásainak (bolondériáinak) érvényesítése céljából, akkor az a csoport pontosan abban a politikai térben játszik, mint a pártok, éppúgy érdekeket támogat és érdekeket sért, mint amaz, csak éppen elméleti kötelezettsége vagy indíttatása sincs arra, hogy a szempontjait (érdekeit, értékeit, bolondériáit) a többi szempontokkal és azok képviselőivel egyeztesse, és arra készüljön fel, hogy ezeket egy választáson összemérje amazokkal.”
Én ezt a részét akár még gyümölcsözőnek is látom, és ha helyén kezelik az ilyen „single issue” mozgolódást (elsősorban maguk a mozgolódók), akkor szinte nincsen is más mód új topikokkal, nézőpontokkal barázdálni a látszólag zömmel lapos, semmire sem jó, tagolatlan, ideológiává csontosodott uralkodó „narratívákat”.
Van egy alapvető probléma a kapcsolatokkal, pl. összemelegedik egy fiú egy lánnyal, mert van néhány találkozási pontjuk, ízlésbeli, testi vonzódás, aztán bele „illenék” sodródni ezektől nagyon különböző viszonyokba is, köztük olyanokba, amelyek már a kiindulópontot is mérgezik.
A mai magyar helyzetben szerintem sokkal inkább az okoz gondot, hogy az ideológiák (nagy politikai csoportok beszédmódjai) mögött igazából nemigen van elegendő muníció, (társadalmi) gondolat, (társadalmi) tapasztalat, azok inkább sebtében összeglancolt paravánok. Melyek mögött meg az folyik, ami. Elég nyersen. Hüledezünk is jócskán attól a kevéstől is, ami időnként kilóg.
Az ideológiákkal szembeni zsigeri utálat (és most nem az egészséges távolságtartásról van szó) szerintem itt és ma döntően ebből fakad. És elfelejti, hogy lehet beszélni anélkül is, hogy valaki bozótharcos lenne. A nézetrendszerek pedig nem harcban, hanem vitában állnak, harcban emberek állnak, akiknek néha van, de túl gyakran semmi közük sincs ahhoz a nyelvezethez, amin beszélnek (és dadognak, és zagyválnak).
Valami ilyesmiből akar kimaradni pl. a HaHa. Más kérdés (és ebben egyetértek), hogy nem tud. Ha tetszik nekik, ha nem, ha tiltakoznak, ha nem (menyi ha, haha), ők bele vannak tolva-retusálva ballibiába. Egy kooperatív játszmához két fél kell, ahol mindkettő kooperál. Ez most itt nemigen megy. Ha meg háború van (és valami olyasmi van), akkor a harctérről lehet kivonulni, de akkor érdemben jelen lenni nem nagyon. Az meg végképp almás, hogy ütközetbe közepén beállni és azt mondani, hogy márpedig én nem csatázom, hanem most hallgassátok meg, amit mondani akarok.
@Montefiore: Nem gondolom azt, hogy pontosan ugyanabban a politikai térben játszana, mint a pártok, nem gondolom azt, hogy az érdek- és értékviták pontosan ugyanúgy zajlanának, mint a pártpolitikai alrendszerben. Sőt, pont azt gondolom, hogy nagyon másként zajlik.
A politikai alrendszer, konkrétan a pártpolitizálás a képviseleti demokrácia ideáltípusa szerint arról kéne szóljon, hogy a pártok azon versengenek, hogy melyikük tudja pontosabban felismerni a kellően diverzifikáltan élő társadalomban a fontosabb, lényegesebb igényeket, elvárásokat, hogyan tudja azokat a képviseleti demokrácia, azon belül is a pártpolitika logikája és diskurzuskerete általi elvárásoknak megfelelőre átfogalmazni, majd elhitetni minél több polgárral, hogy pontosan ő az, aki azt a legjobban képviselni tudná.
Nyilván, a valóság soha nem volt és vélhetőleg nem is lesz soha ilyen tankönyvszerű, így egy erősen kevert rendszert kapunk, a pártpolitikai alrendszer nem csak képviselni akar, hanem minél intenzívebben igyekszik elérni azt, hogy a fontos, lényeges igények és elvárások, illetve az ezekről a társadalomban megképződött nézetek ne tőle független aktorokon keresztül képződjön meg, hanem rajta keresztül, és pontosan úgy, ahogyan azt ő elképzeli.
Ennek nálunk következménye és nem egy, az orbáni kormányzás miatt nagy valószínűséggel várható eseménye az, amikor a politikai alrendszer a civil alrendszert megkísérli bedarálni és a pártpolitika kiterjesztett, álcázott eszközévé tenni. A pártpolitikai alrendszernek súlyos önérdeke az, hogy ne legyen erős és önjáró civil alrendszer, hiszen az megnehezítené számukra a jutalom megszerzését, azaz a hatalom minél hosszabb ideig történő birtoklását. Bizonytalan identitású, atomizálódott, az ügyekről alig valamit tudó polgárokat, sőt azzal a megrögzött gondolattal beoltott polgárokat, miszerint az ügyekről csak a pártoktól szerezhet érdemi információt sokkal könnyebb hatalompolitikai indíttatásokból manipulálni.
Talán pontosabban fogod érteni, ha elmondom, hogy ebben a leírásban, amit megpróbáltam értelmezni és valami kompromisszumos formában (igényes, precíz fogalmazás helyett inkább a közérthetőségre törekedtem, mondom: törekedtem, tehát lehet, hogy a végtermék valójában olyan lett, mint a G.B.Shaw és a csodaszép táncosnő gyereke, csúnya, de legalább buta) leírni a „civil társadalmat” a kiterjesztőbb értelmében használtam, lényegében véve beleértve mindent, ami nem állam és nem piac.
A sztékhúsomra nem tudnak vadászni, mert nincs. Ha sikerül elérnem, hogy legyen, akkor meg azért lesz nehéz vadászni rá, mert akkor már elég sokan lesznek az olyanok, akik megkedvelték, egy picit az identitásukba is beépítették a sztékhúst, és akkor már sokkal, de sokkal nehezebb lesz elvenni. A sztékhús teremti meg a liberális demokráciát és nem a liberális demokrácia a sztékhúst. Nézd meg ezt akár konkrétan is: a pártpolitikai alrendszer azt a diskurzust erőlteti, hogy a méltán híres magyar gasztronómia az nagyon fontos, és ha a … pártra szavazunk, akkor lesz nekünk méltán híres magyar gasztronómia, míg a civil alrendszerben az ottani logika szerint folynak a viták arról, hogy milyen is egy jó szték. A civil alrendszer tudta azt elérni, hogy egyrészt számomra is élvezetet adó éttermekben járulhassak hozzá én is a GDP bővüléséhez, az agrárszektor, annak is a kistermelői, kézműves része fejlődéséhez, másrészt pedig ugyanez a szektor érte el azt, hogy Magyarország sikerrel kapcsolódott vissza a világ gasztronómiáját meghatározó fősodorba. Vicces, hogy Orbán csak a végén ment oda, sütkérezni egy kicsit, ami lehet sok ember számára ellenszenves, de számomra inkább azt jelzi, hogy akár helyre is állhat a világ rendje.
@vrátja: Én nem ragaszkodnék ahhoz, hogy „ebben a ciklusban”. A társadalmi folyamatok olyanok, hogy többnyire lassan válnak láthatóvá benne a különféle aktorok ténykedésének a következményei. Pont ez az, amiért egy párt akkor is újból választást tud nyerni, ha súlyos hibákat halmozott még súlyosabb hibákra és bűnös semmittevésekre.
Valójában ez az ország azzal kúrta el, hogy a pártpolitikai alrendszerre bízott egy csomó dolgot. Ami működik, az tipikusan az, ahol nem bízta rá. Igen, a gazdaság azon szegmensére gondolok, amelyik az államtól teljesen függetlenül működik. De szinte minden egyéb területen mániákusan az államtól, tehát a pártpolitikai alrendszertől vártuk nem csak a megoldást, de magyarázatokat is. Orbán mostani hatalomgyakorlási módozata ennek nem oka, hanem következménye.
„(Mesélhetnél a te verziódról.)”
Megtisztelő, de sajnos nekem nincs verzióm, én csak általam megismert verziókat próbálok meg első körben alaposan megérteni, majd megpróbálni interpretálni azt. Amúgy meg folyamatosan mesélek.
A zapatisták: én úgy értelmeztem a Maslowos utalásodat, hogy te azzal azt állítod, miszerint a Maslow piramis alján lévők fogalmilag sem alkalmasak arra, hogy identitást építsenek. Marcos mozgalma ezt eléggé cáfolja. Ennyi volt a célom, a vélt állításod cáfolása, már ugye ha jól értettem azt.
@maroz: „Én nem ragaszkodnék ahhoz, hogy ‘ebben a ciklusban'”.
Egyetértek, nyilván ciklusokon átívelő folyamatokról van szó.
(Én pusztán azt teszem, ami a felvilágosult ember legfontosabb teendője, midőn válsághelyzetbe kerül: megkeresni, hogy kit lehetne hibáztatni az egészért. :> )
Maslow-val kapcsolatban csak arra szerettem volna célozni, h. (közhely) a széles tömegek léte meghatározza a tudatukat. Szerintem – sajnos – nem lehet (civil) tudati fejlődést várni egy ilyen helyzetben, amilyenben most vagyunk. Mármint érdemit. És a (gazdasági, társadalmi) változókat éppen úgy állítják át (méghozzá konkrét emberek, akik konkrét döntéseket hoznak!), hogy a jövőben még kevésbé legyen ez lehetséges. (-> hazaellopás & has. patetikus szerkezetek)
‘Ahogy a Lohengrinben is énekli a makk felső: gondold meg, Bajazzo, és kacagj!’ (hommage à Rejtő)
@vrátja: Miért nem lehet? Mitől lesz a jövőben kevésbé lehetséges? Mi az, ami például számodra konkrét akadály? Komolyan kérdem.
@Montefiore: Kedves Montefiore, de hát mit tegyek, ha nekem, az új erő régi és a régi erő új nembarátjának ez a vejmározós ajvékolás konkrétan a tökeimen tapos? Mire, milyen következtetésre jussak, és abból milyen narratívát szabad, lehet nekem alkotnom, ha egyrészt a párhuzammal magával sem értek egyet, másrészt pedig a vejmározó ajvékolás következménye engem konkrétan hátráltat a dolgaimban?
Na igen.
Tök jó lenne az ilyen párbeszédeket, vitákat nyomtatott formában kiadni. Ez már többször felmerült bennem, írtam is azt hiszem egy-két hozzászólásomban. Itt a Maslow-piramis alján tengődve élvezettel olvasom érveiteket és ellenérveiteket, amik nem pengeváltások, hanem az igazságkeresés, identitáskeresés lépései olyan társadalomtudományi tudással, filozófiával fűszerezve, melyeket jó olvasni, még ha úgy is, mint a hajdani kisiskolás olvasókönyvben:
„Ottó ütött, talált ötöt.”
Meglátjátok győzni fog még itt a steak-forradalom, lesznek még „bölcs borozások”,
akár még a mostani elvakult drukkerek között is.
Fogjuk még kettős rangadón kiáltani Fradi drukkerként, hogy „Táncolj törő!” és Dózsa drukkerként megtapsolni Nyilasit
(főleg amikor párban játszva ronggyá verjük Bécsben az osztrákokat,
az a meccs a 4:2 volt, nem a 3:1).
És igen: „hommage à Rejtő”.
És Vanek úr az abszolút civil, meg József Attila aki köszönésképpen megemeli a kalapját az általa mélyen és igazságtalanul megbántott Babits felé.
Talán valóban ez a most elviselt négy év és a következő négy kell ahhoz, hogy megérjen az idő arra, hogy mindannyian újra itthon érezhessük magunkat. Persze ebben nyilván valamilyen, de egyre terebélyesedő, civil öntudattal – minden körülmények között – részt kell vállalnunk.
Sokan azt mondták ismerőseim közül, amikor még a regisztráció volt napirenden, hogy nem mennek el szavazni, mert ez már nem lesz demokratikus választás. Most meg azt mondják, hogy a választási körzetek átrajzolása miatt nem lesz az, meg a határon túliak szavazatai miatt nem lesz az.
És, hogy az ostoba „Szanyi kapitánynál” maradjak:
A 2010-es választás második fordulója előtt – egy tervezési feladatom miatt – éppen a Szabolcs utcában bóklásztam.
Előttem állt meg egy nagy fekete kocsi, talán Merci volt, nem érdekes. És látom kiszállni belőle „Szanyi kapitányt”.
Lelép a macskaköves útra fekete lakkos cipőjében, fekete öltönyben, fehér ingben. Megigazítja piros nyakkendőjét, hátrasimítja haját. Valamit még hátra szól egy-két kísérőjének, azután elindul a nép felé. Nem várja csődület. Azokba a roskadozó, düledező belső udvaros házakba sötét kapualjakon keresztül lehet belépni.
Zömében (pc. ide vagy oda) cigányok lakják. És a földszinti lakások előtt rózsabokrok, az udvarokon szép nagy fák.
Az emberek pedig…
Az emberek pedig rád köszönnek, amikor te felmérési rajzodba merülve – bunkó módon – észre sem veszed, hogy te vagy itt az idegen, és neked kellene előre köszönnöd.
@ATCG: Ja, és „Szanyi kapitány” nem egyenlő az MSZP-vel és a baloldallal.
@ATCG: Remekül érzem magam, ha Te állsz mellettem a Maslow piramis alsó szintjén.
Bár azt hiszem alattunk is van még tömeg……
@christvhu: Jó, ha vannak sorstársai az emberfiának.
@ATCG: „Táncolj törő!”: „Táncolj Törő!” (bocs Törő, nem akartalak Nemecsek sorsára juttatni).
@maroz: „mit tegyek, ha nekem, az új erő régi és a régi erő új nembarátjának ez a vejmározós ajvékolás konkrétan a tökeimen tapos?
Mire, milyen következtetésre jussak, és abból milyen narratívát szabad, lehet nekem alkotnom, ha egyrészt a párhuzammal magával sem értek egyet, másrészt pedig a vejmározó ajvékolás következménye engem konkrétan hátráltat a dolgaimban?”
Hát, nem tudok tanácsot adni, nem is szeretnék, csak azt mondhatom, hogy én a „vejmározás” szóalakot nemigen használnám, mert azt a történetileg kialakult jelentésmozzanatot társítom hozzá, amit írtam, azazhogy „az új erő hívei derűsen és harsányan teszik köznevetség tárgyává az erőtlen, hiábavaló ajvékolók aggodalmait, amelyek nem is annyira alaptalanok, mint inkább reménytelenek” – a rétorikai forma, a hibás íráskép a „vegyük el és fordítsuk ellenük a szavaikat” ismert eljárása, ilyen a „zemberek”, de más alakban ilyen a szalmabábból képzett „a patásördög”.
Nem tudom elgondolni, miképpen tapos az ajvékolás konkrétan a tökeiden.
Az ajvékolást én az itt vitatott történelmi párhuzammal egyetemben a nemzeti együttműködés rendszerének akkoriban már előre vetülő árnyéka által teljesen igazolt reakciónak tartom, bár azt magam is úgy gondolom, hogy az adott helyzetben és az adott közeg miatt taktikailag ez nem a legszerencsésebb és nem a legsikeresebb megoldása volt a feladatnak és hogy alkalmazói nem is feltétlenül rokonszenvesek egyébként – de a felvetésben igazuk volt, valamint nem akadályozták meg azt, hogy bárki más szerencsésebb és taktikusabb eljárásokkal kísérelje meg megakadályozni a tragikomikus és gátlástalan maffia undorító hatalomátvételét.
Mert ha a történelmi párhuzamokat és velük a történetírás jeles alkotásait nem kívánjuk mindenestül máglyára vetni, akkor bizony ez a konkrét történelmi párhuzam a szokásos _mutandumokkal_ és _cautélákkal_ pontosnak és láttatónak mondható: egy szétzilált és nem szeretett és valódi válaszokat adni aligha képes, tökéletlen, de mégis procedurális parlamenti demokráciát nyilvánvalóan és közvetlenül fenyegetett a demokrácia procedúráit expressis verbis megvető és lehetőségeihez képest felszámolni készülő vezérelvű maffiaklikk és nacionalista identitástripben utazó akarnoki erő…
@Montefiore: Tehát valami olyasmire lyukadhatunk ki, hogy bizonyos nyelvi konstrukciók („vejmárolás”, „ajvékolás”, „maffiapárt”, etc.) használata nem mindig könnyíti meg a diskurzust, mert a dologról magáról való beszélés helyett inkább csak a dologhoz fűződő érzelmeinket tükrözi, ami szükségszerűen ellenérzelmeket ébreszt és ez a feltáróbb jellegű átbeszélésnek inkább árt, mint kedvez?
Sajnálom, hogy nem tudod elgondolni, és kicsit csudálkozom is ezen, mert szerintem eléggé triviális.
@maroz: Ravasz vagy 🙂
Nem az zavart, hogy „bizonyos nyelvi konstrukciók használata nem mindig könnyíti meg a diskurzust”… Mert semmi nehézséget nem okoz a számomra, hogy diskurzust folytassak a vejmáros szövegek alkotóival, amint azt ezúton is bizonyítva láthatod. Hanem az, hogy a vejmározás a nyelvérzékem szerint olyan közegbe helyezi el a szövegedet, ahová az feltehetőleg valójában nem kívánkozik.
A „bizonyos nyelvi konstrukciók” csoportképző leírásnak meglehetősen tág, tartalmilag aluldeterminált. Én konkrétan a vejmározás kifejezésről beszéltem, és nem gondolom, hogy kezelhető felosztásban ez a kifejezés ugyanoda tartoznék, ahová a „maffiapárt”, amelyben nincs meg a szóalak eltorzítása általi érvénytelenítés mozzanata, viszont a megítélésem szerint védhetően és pontosan – bár nem kimerítően és nem is értéksemlegesen – jellemzi a Fidesz-Magyar Polgári Párt hatalmi struktúráját és gazdaságszervezési tevékenységének alapvonalait.
Amiképpen a Weimar-párhuzam, ahogy azt megpróbáltam bemutatni, a történelmi párhuzamoktól elvárható pontossággal helyesen illusztrálta a Fidesz-Magyar Polgári Párt hatalomátvétele előtti eseményeket és megalapozott várakozásokat.
Amúgy szívesen olvasnék arról, hogy a vejmározós ajvékolás miképpen tapos konkrétan a… tényleg nem tudom elképzelni.
Mint ahogyan a „jobber” a „ballib” az „idegenszívű” is erős indulatokat, érzelmeket kiváltó szó. Ezt a HaKohen említette „Hosszú!”-t azért remélem egyszer sikerül röviden elmondanunk egymásnak (nem az itt-re, a Vincentre gondolok, hanem a „süket nagymamá(k)ra”).
„Nincs időm röviden írni.” Széchenyi szabadkozott így valahol.
@Montefiore: Igen, van ez így, másnak pedig a „maffiapárt” helyezi el oda, ahová az ő feltehetőlegje szerint nem kívánkozik. Na, mindegy, a lényeg, hogy dubajoznunk ne kelljen… 😉
A fidesz riogatós kommunikációja 2010 előtt azért tudott működni, mert a megrettentésen túl tudott valami hihetően biztatót is mondani (ebben a kontextusban a „hihetően biztató” olyan dolgot jelöl, amit kellően sok ember elhitt és biztatónak gondolt) és tudott valamiféle cselekvési tervet is nyújtani.
A 2010 utáni, ellenzéki és a kormánnyal elégedetlen értelmiségi riogatás kellően rettentő volt ugyan, de szinte teljesen hiányzott a katarzis ígérete és nem sok cselekvési lehetőséget kínált. Ennek következtében sokan azzal maradtak, hogy itt tényleg valamiféle Weimar van, és az egyénnek az egyedüli értelmes stratégiája a teljes közéleti ignorancia, mert máskülönben tényleg bekövetkezik az, amit a kiadós vejmározás implikálni szokott, mint következményt. Gondolom nem szükséges leírnom, hogy ez mennyire deprimálóan tud manifesztálódni konkrét cselekvések során.
Ne haragudjatok, két vitázók, én csak dünnyögök:
most már a nyelvészet is előjött az itt olvasók nagy gyönyörűségére.
(Zárójelben: egy pár percre elkalandoztam és elolvastam Montefiore „A publicisztika nyelvi fordulatáról” írt posztját, a hozzászólásokat is: pl. Ipartelepét, érdekes, és megszívlelendő, a válaszok is. Ezek szerint elég nehéz kormányozni a szavak tengerén; vagy ne beszéljünk, írjunk arról, amiről nem tudunk beszélni? Mi lesz akkor a nagymamával?)
@maroz: Nem kívánok teljes körű választ adni a sok megfontolandó és más gondolatmenetekbe is integrálható felvetést tartalmazó hozzászólásodra: helyesen jegyezted meg korábban (az én fogalmazásomban legalábbis körülbelül így szól a megállapítás), hogy a poszt-komment műfajban szövegszerkezeti okok miatt szükségszerűen megjelenő kontroverziális álláspont-ütköztetés valójában ritkán vezet a szóban forgó tárgy elmélyültebb feltárásához.
Ezért inkább hozzáfűzök ezt-azt.
A tapasztalatom szerint a „politikai” típusú megközelítés a civilnek gondolt ügyekben is már az érdekek ütközésének és egyáltalán a társadalmi térben való megjelenésének nagyon korai, szinte embrionális szakaszaiban is megjelenik, sokszor függetlenül az országos politikai viszonyoktól. Egy kisvárosban nem lehet hetivásárt rendezni anélkül, hogy ne jelennének meg ideologizált érdekeket támadó és védő csoportok, végképp nem lehet egy kulturális programot enélkül megszervezni, és ha irányul valami „alulról jövő kezdeményezés” valamilyen gazdasági tevékenységnek az egyedi termelők körénél nagyobb körben való bemutatására vagy megszervezésére, akkor az a helyi politikába fog integrálódni és tükrözni fogja annak megosztottságait. A fentieket én mindenütt és minden kormányzat alatt tapasztaltam, olasz kisvárosokban éppúgy, mint Magyarországon, és nem is csodálkozom rajta, hiszen a helyi viszonyok szervezése is politika, már a régi görögök ésatöbbi. Így aztán azt gondolom, hogy nincsen politikától elválasztható civil szféra. A magukat civilnek gondoló és civil ügyekben fellépő mozgalmak különben elképesztően torz módon tudnak leképezni globális politikai küzdelmeket (lásd a tubesi radar ügyét) vagy eszközeivé válni azoknak.
Az elmúlt kommunista diktatúrában és a jelen rezsimben ezen felül, ha más intenzitással és más társadalmi bázison is, de egyaránt azt tapasztalom, hogy teljesen civilnek gondolható ügyeket tudatosan és az ügyeket magukat tönkretéve töltenek meg ideológiai-politikai tartalommal. (Ez a szociálliberális kormányzatra jóval kevésbé volt jellemző, őket éppen a jól kiaknázható ügyeknek a „nemzeti sorskérdések” képzetrendszerébe való integrálásának hiányával vádolták.) Éppen ezért is gondolom, hogy a civil szféra számára kiemelkedő fontosságú az a politikai döntés, hogy a jelen rezsimtől való megszabadulás és a procedurális demokrácia alkotmányosságának helyreállítása érdekében mozgósítsa nem jelentéktelen erőit. Enélkül semmilyen esély sincs arra, hogy a civil individuumok és a civil közösségek a politika megrendelőiként és irányai meghatározóiként lépjenek fel: a nemzeti együttműködés rendszerének centrális erőterében már a felvetés is groteszk. Cöf. És, bizony, nincs menekvés, mindenhová utánad jönnek, ahogy azt a Kazohínia hőse keservesen megjegyezte.
A sztékek iránti lelkesedésben osztozom veled, a Vámház körúti csarnok alagsorában szoktam három hetes-két hónapos száraz érlelésű, előttem kibontott bélszínt, ribeye ill t-bone sztéket meg ezekkel majdnem egyenértékű rostélyost venni, és az avatott szakemberek tanácsai alapján minimalista módon elkészíteni, sorozatorgazmust idéző effektusokat elérve. Ezek a hentesek mondták, hogy valójában tilos lenne ilyesmit árulniuk, mivel a marhahús csak 72 óráig tárolható… Hogy miért nincs szték arrafelé, azt sejtem, ezek viszonylag drága dolgok, a közönség a vonzáskörzettel együtt kétmilliós városban, luxusvendéglők megrendeléseivel együtt is csak egy-két ilyen üzletet tart el, és nemcsak anyagi, hanem ízlésbeli okok miatt is. Úgyhogy ez is az általános córesz egy vetülete, különben meg mindent, ami mezőgazdasággal és élelmiszeriparral kapcsolatos, azt a rezsim brutálisan vonja be az érdekkörébe, és rondít bele, tehát ennek a dolognak sincsen ebben a közegben semmilyen reális kifutása, ahogy egyébként az energetikának, az alternatív színházaknak, a filmművészetnek, az egyetemeknek, a vallásos közösségek politikai befolyástól független autonómiájának meg úgy lényegében semmilyen civil érdekű ügynek.
@Montefiore: A hangsúly pont azon lenne, hogy a pártpolitika rá legyen kényszerítve arra, hogy civil ügyeket próbáljon meg bevonni a saját alrendszerébe. Picit eltolni azt az általad is megfigyelt jelenséget, hogy megszoktuk azt, miszerint már a tematizálást is a pártpolitikai alrendszer végzi. A civilek ügyeket tudnak kreálni és ha egyrészt jól kommunikálják másrészt tényleg mutatkozik valós igény az adott társadalomban az ezen ügyekkel való foglalkozásra, akkor a civilek által felpiszkált társadalmi nyomás rákényszeríti a pártpolitikát arra, hogy az adott üggyel foglalkozzon, hogy ahhoz valahogyan viszonyuljon.
A civil politizálás azért is jó kiegészítőjének tűnik a pártpolitizálásnak, mert képes arra, hogy az ügye szempontjából lényeges diskurzuskeretet kialakítsa és azt uralja. Annyira, amennyire. De sokszor még ez az annyi, amennyi is klasszissal jobb, mint amit a pártpolitika ránk erőltet. Ha már úgyis szóba került, mert szóba hoztam nézzük meg ezt a honi kis gasztronómiai mozgalmunkat, amelyiket én kb. olyan 2006 óta figyelgetek. A vicces az, hogy inkább jobboldali beállítottságúnak tűnő emberek láttak hozzá inkább jobboldalinak tűnő diskurzuskereteket nem is annyira feszegetni, mint egy ingerült rúgással a Marsig repíteni és helyette saját keretet instaurálni. Jobboldalinak tűnő toposzokat kezdtek ki helyenként brutális őszinteséggel, vállalható és kedvelhető célokat tűztek ki, és mindezt egy baloldali, ballib kormány alatt, megküzdve a látszatcivil korporációval, a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Egyesülettel is. Nyilván, a pártpolitika szükségszerűen megpróbálja ezt is bevonni a saját érdekkörébe, de én nem nagyon hiszem, hogy komoly sikereket érne el, legalábbis a legfontosabb téren szerintem esélye sincs: nem fogja tudni ezt a kommunikációs teret uralni, így az ügyeket sem fogja tudni ő tematizálni, legfeljebb azzal jöhet, hogy ő az, aki a legjobban ki fogja tudni szolgálni a mozgalom által felmerített igényeket. És akkor már helyben is vagyunk, a dolgok a helyükre kerültek.
Én hiszek a pszichózis erejében. Ha egy adott társadalomban az a köztudat, hogy semmit az ég világán nem lehet nem hogy csinálni, de még átbeszélni sem csak és kizárólag a pártpolitikai elit hasznos útmutatásai alapján, akkor ott ez is lesz a valóság. De ez a köztudat alakítható, befolyásolható, formálható. Nekem már vannak olyan tapasztalataim, hogy ha emberek egy csoportja meri azt elgondolni, hogy a létező az nem feltétlenül szükségszerű is egyben, és mer önálló, civil aktorként cselekedni, akkor vihet sikerre ügyeket úgy, hogy a pártpolitika legfeljebb csak szalad utána és megpróbál valahogyan a saját hasznára bekapcsolódni, de semmikép sem fog ő tematizálni, és még csak úgy tűnni sem, mint aki tematizál.
Én attól tartok, hogy a procedurális demokráciát nem tudja „visszaadni” a pártpolitikai elit, mert egyrészt egyre erősebb a meggyőződésem, hogy nálunk mindennek csak a látszata volt meg. Gondolj bele, hányszor látunk olyant, hogy nettó emberevő diktatúrák írják a világ legszebb alkotmányait, deklarálják a legtökéletesebb procedurális demokráciát, és egyúttal verik fejbe bunkósbottal mindazokat, akik pisszenni merészelnének ellenük. Attól tartok, hogy a pártpolitikai alrendszer _önmagától_ nem fog nekünk procedurális demokráciát elhozni vagy visszahozni, mert az alrendszer logikája szerint ez neki nem is érdeke. A látszatát, azt igen, hiszen a látszatára is van igény, most éppen úgy néz ki, hogy nem túl nagy ez az igény, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy jó kommunikációval ez növelhető. Ez a látszat viszont engem nem hoz lázba, sőt, egyre inkább gondolom azt, hogy egy dolog látszatának a megléte inkább hátráltatja magának a dolognak a kialakulását. Ezért is nem tudok én lázba jönni komolyabban attól, hogy most Orbánt kell mindenáron elzavarni.
@maroz: Értem. Orbán az örökös miniszterelnököd.
@én már a fény gyermeke vagyok: Igen, ilyen és ehhez hasonló módon lehet érteni ezt az egészet akkor, ha valaki meg sem próbál a pártpolitikai alrendszer diskurzuskeretei közül legalább egy szippantásnyi friss levegő erejéig kibátorkodni. Izgi, mi? 🙂
@maroz: Nyitok az újra. Orbán a szikla, amire demokráciád épül. A szabadságod záloga, hogy Orbán uralkodjon.
@én már a fény gyermeke vagyok:
Be kell látnod a következő alapigazságokat
1) teher alatt nő a pálma.
Ennek pontosabb kifejtése:
2) Minél rosszabb, annál jobb.
3) Amivel valahol esetleg visszaélnek, azt nem kell alkalmazni.
Ennek pontosabb kifejtése:
4) Amivel egyszer valami rossz történik, azzal mindig valami rossz fog történni, de ha mégsem, akkor is jobb kerülni az ilyesmit.
Konklúzió:
A civil társadalom jobban tudja az akaratát átvinni egy olyan rezsimre, amely megszáll minden elérhető civil teret, politikai érdekű ideológiai tartalmakat kényszerít a társadalomra, a közmédiákra, cenzúráz, egyszínű szervezetek kezére adja a médiaszabályozást, a választási bizottságot, a művészeti akadémiát és a mezőgazdasági érdekképviseleteket, egyebek mellett, minden törvényességi látszatot mellőzve fojtja meg a neki nem tetszőket, mert a pályázatok üres hátoldalát nem szignálják, valamint álcivil verőlegénybandákat hoz létre és töm ki pénzzel a tiltakozások ellensúlyozására, mint egy olyan kormányzatra, amely a képviseleti demokrácia tökéletlen és töredékes eszközeit és az európai jogállami normákat többé-kevésbé és tendenciaszerűen engedi érvényesülni.
Mindezekhez a revelációkhoz egyébként azáltal juthatunk, hogy különálló entitásnak tételezzük a „pártpolitikai alrendszert” és a „civil szférát”, különben vakságra lennénk kárhoztatva.
@maroz: „
Én attól tartok, hogy a procedurális demokráciát nem tudja „visszaadni” a pártpolitikai elit, mert egyrészt egyre erősebb a meggyőződésem, hogy nálunk mindennek csak a látszata volt meg. Gondolj bele, hányszor látunk olyant, hogy nettó emberevő diktatúrák írják a világ legszebb alkotmányait, deklarálják a legtökéletesebb procedurális demokráciát, és egyúttal verik fejbe bunkósbottal mindazokat, akik pisszenni merészelnének ellenük. Attól tartok, hogy a pártpolitikai alrendszer _önmagától_ nem fog nekünk procedurális demokráciát elhozni vagy visszahozni, mert az alrendszer logikája szerint ez neki nem is érdeke. A látszatát, azt igen, hiszen a látszatára is van igény, most éppen úgy néz ki, hogy nem túl nagy ez az igény, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy jó kommunikációval ez növelhető.”
Nem, nemcsak a látszata volt meg. A procedurális demokrácia, nevében rejlően egy eljárási keret, amely pontosan kodifikálható, és mivel pontosan kodifikálható, számon is kérhető. Nem tökéletes és nem kikristályosodott és nem is univerzális rendszer, de elemei és azok összefüggései, illetve a hiányuk és a szétzúzásukra irányuló tevékenység jól felismerhető.
A procedurális demokrácia szükségszerűen a politikai és jogászi meg a kulturális elit kompromisszumai és útmutatásai és eljárásai révén valósul meg, ilyen irányú explicit és strukturált igény a „tömegekben” nem tud megjelenni, tekintve, hogy absztrakt struktúráról van szó, olyanról, amely a tömegeket is és a kormányzatát is korlátozza szabadságukban. Ezt a keretet a liberális demokráciák alapító atyái évszázadok alatt megalkották, és a polgári elitek, majd a tömegek elfogadták, a pártpolitikai alrendszerek meg úgyszintén. Nem áll az, hogy a „pártpolitikai alrendszernek” ne fűződne érdeke a procedurális demokrácia, röviden az alkotmányosság érvényesítéséhez. A „pártpolitikai alrendszerbe” bekerülhetnek olyan pártok, amelyeknek érdeke az alkotmányosság szétzúzása és akarnoki rezsimek instaurálása, és vannak olyann helyzetek, amikor az alkotmányos demokrácia és a „civilek” nem tudnak ez ellen védekezni. A „civilek” között az ilyen fordulatoknak kezdetben gyakran erős támogatása van, pontosan azért, mert populisták, azaz törekvések és célok közvetlen, alkotmányosságon és egyeztetéseken, procedúrákon és mérlegeléseken túllépő megoldását kísérik. Ez történt Weimarral és ez történt Magyarországgal. Ma és konkrétan Magyarországon a procedurális demokrácia működőképes és stabilitását az Európai Unió képes és hajlandó lenne garantálni és részben finanszírozni is, vannak hagyományai és vannak kidolgozott eljárásai, ezzel szemben a nemzeti együttműködés rendszerének meg nincsenek. Úgyhogy ma a civil szféra és a politikai szféra és a gazdasági szféra szempontjából is létkérdés a procedurális demokrácia rendjének helyreállítása, ami természetesen nemhogy nem zárja ki a civil szféra önszerveződésének szabadságát, hanem a „teher alatt nő a pálma” tarthatatlan lapidaritásán túlmenő belátások alapján annak lényegében feltétele.
Az meg, hogy a „nettó emberevő diktatúrák” írják a legszebb alkotmányokat, sem nem igaz, sem nem érv semmire. Minden emberevő diktatúra alkotmányában benne van egy-két pont, amely alaposabb megfigyelés mellett belülről teszi nyilvánvalóvá az alkotmányosság hiányát: a Magyar Népköztársaság nevű emberevő diktatúra alkotmányában benne volt, hogy ki a társadalom vezető ereje, ez értelmetlenné tette a választásra és népképviseletre vonatkozó előírásokat és így minden mást is. Az elvileg elképzelhető, hogy Pol Pot-szerű rezsimek kifogástalanul alkotmányoznak, de akkor meg az válik nyilvánvalóvá, hogy a hatalmukat alkotmányellenesen működő hatalmi eszközökkel tartják fenn. De ennek az érvnek különben sincs semmi értelme, amint arra az előző hozzászólásomban rá kívántam mutatni.
Én ezt a „nem Orbán elzavarása a legfontosabb” szindrómát – szindrómának tekintem, életérzésként, súlyosnak gondolt és tényleg súlyos egyéb társadalmi problémák és megoldatlanságok kiélezett felmutatásának eszközeként el tudom fogadni, alaptételeinek, levezetésének és következtetéseinek érvényességét viszont semmiképpen.
@én már a fény gyermeke vagyok: Láthatólag nem érted. Pedig tényleg borzasztó türelmesen magyaráz.
@maroz: Hát, nem irigyellek. Amit mondasz az normális országokban közhely, Magyarországon pedig 99%ban legjobb esetben is azt fogod válaszul kapni hogy érdekes, de inkább beszéljünk a sóvámról (és ha nem akarsz a sóvámról beszélni, akkor egyértelmű az álláspontod a sóvámmal kapcsolatban, emellett cinikus közönyöd a sóvám eltörlését/örökre megmaradását [beszélőtől függően] hozza a nyakunkra, ergo áruló is vagy). Na mindegy, csak jelezni akartam hogy mindenben egyetértek veled, big picture és steak ügyben is, csak a beszélgetésbe nem látom értelmét belemenni, nem hiszem hogy ezen a csatornán elérhető bármilyen attitűdváltozás, max IRL, kis közösségekben.
@Montefiore: a „tarthatatlan lapidaritást” eltettem emlékbe, hideg téli estéken a kandalló mellett előveszem és szeretettel gondolok majd rád. sokáig abban a hitben éltem hogy ebben a műfajban György Péter és TGM a magyar csúcstartó, de ezek szerint nem. keep ’em coming
@tollaszerge: Számomra az inkább az érdekes, hogy milyen válaszokat kapok korcsoport szerinti megoszlásban. Vicces, de lassan már generációsnak is tűnik ez a probléma. És igen, az irl valamint a kis közösség az ehhez a törekvéshez default. No meg, mi tagadás, több benne a szellemi kihívás is, mint abban, hogy azon spekuláljak, hogy akkor most a harmadelempé előbb a milla álciviljeivel fogjon össze és utána bajnaimesterházyval, és hogy csatlakozzon bele ebbe hátulról a szanyi-gyors, meg az összes ehhez hasonló nagy és súlyos nemzeti sorskérdésünkön. 🙂
@Montefiore: „hanem a „teher alatt nő a pálma””
No, ez az a pont, ahol a diskurzusunk álvitába látszik átmenni, így talán itt érdemes abbahagyni. Talán térjünk vissza rá egy-két év múlva, hátha addig ülepszik mindkettőnkben egy kicsit a dolog.
@tollaszerge: a „deprimálóan tud manifesztálódni” is egy jól fejlett példány.
@tollaszerge: „Amit mondasz az normális országokban közhely, Magyarországon pedig 99%ban legjobb esetben is azt fogod válaszul kapni”
a) következtetés: a Magyarországon tapasztalható reakciók furcsák.
b) következtetés: Magyarország a vitatott szempontból nem normális hely.
Az a) következtetés további segédtételeket látszik igényelni, amelyek ezt a furcsaságot magyaráznák. A b) következtetés viszont nem, és azt implikálja, hogy azok a reakciók furcsák, amelyek nem veszik figyelembe, hogy Magyarország a vitatott szempontól nem normális hely.
Én úgy értékelem, hogy egy olyan európai ország, ahol az alkotmányos intézményeket és eljárásokat felfüggesztik, szétzúzzák, ésatöbbi, felsorolást lásd fent,az nem normális ország. Ott az elsődleges feladat ennek a normalitásnak a helyreállítása vagy megteremtése, mégpedig a „pártpolitikai alrendszerben”, mert a maga teljességében ott jelentkezett, onnan képes minden más alrendszernél hatékonyabban rombolni a közviszonyokat és ott vannak – korlátozottan, de egyelőre vannak – eljárások a felszámolására. Akkor is, ha egyébként ez a nemnormalitás természetesen a társdalom egészében és annak viszonyaiban is felismerhető.
Két – szerintem elgondolkodtató – példa:
1) Egyiptomban, ahol ötezer év alatt sem volt soha demokrácia, viszont erős a vallásos és nacionalista indoktrináció, és ennélfogva hajlamosak lehetnénk a társadalom demokráciaérzékenységéről és alkotmányosságtudatáról nem nagyon sokat gondolni, a magyar alaptörvényéhez sokban hasonlító problémák miatt értelmiségiek és városi tömegek hajlandók tüntetni és harcolni.
2) Olaszországban, ami amúgy afféle normális hely lenne, Berlusconi ellen mozgósult és remélhetőleg nyerni lesz képes egy olyan képtelen majdnem-koalíció, amely a zöldkomcsi homoszexuális aktivista Vendolától az exposztfasiszta Finin keresztül a „benpensante” kereszténydemokrata Casinin át a ma középbal volt kommunistákig és a Goldman Sachsban, a Trilaterális Bizottságban meg a Bilderberg csoportban tevékenykedő közgazdászprofesszor Montiig ér.
Mert annak ellenére, hogy Berlusconi a tizedét sem volt képes megtenni annak az alkotmány- intézmény- és társdalmitudat-rombolásnak, amit Orbán Magyarországon, meg annak ellenére is, hogy az olasz civil társadalom anyagi és kulturális fundamentumai még mindig jónak mondhatók, az olasz demokrácia és az olasz állam és az olasz nemzeti méltóság alapkérdése, hogy a szégyenletes berlusconizmust el lehet-e távolítani a közhatalomból, akármilyen képtelen politikai viszonyok jöjjenek is létre az ezt eredményező választások nyomán.
@maroz:
inkább jobboldali beállítottságúnak tűnő emberek láttak hozzá inkább jobboldalinak tűnő diskurzuskereteket nem is annyira feszegetni, mint egy ingerült rúgással a Marsig repíteni és helyette saját keretet instaurálni. Jobboldalinak tűnő toposzokat kezdtek ki helyenként brutális őszinteséggel, vállalható és kedvelhető célokat tűztek ki, „
vajon hány olvasód tudja, mire gondolsz konkrétan?:)
@Vortumnus: Az ötből? Nem teljesen mindegy? És vajon hány olvasót _érdekel_ egyáltalán, hogy mire gondolok konkrétan? 😉
Nézd meg ezt a „teher alatt nő a pálma”-dolgot. Lehet, hogy nem fogod elhinni, de sűrűn előjött a fejemben ez a toposz és már többször kacérkodtam azzal, hogy mintegy poénból beírom ahhoz a gondolatomhoz, mely szerint _engem_ nem tud lázba hozni komolyabban Orbán mindenároni elzavarása, de tartottam attól, hogy ez csak újabb ostoba és fölösleges magyarázkodásokra kényszerít, és ennyit nem ér meg egy amúgy is gyengécske poén. Erre fel tessék, nem hogy nekem kellene magyaráznom, hogy miként is értettem ezt a _nem hoz lázba_ dolgot, hanem inkább elmagyarázzák nekem és helyettem azt a toposzt, amit én se gondolni nem gondoltam, se leírni nem akartam. Ezek után mondj egy okot, amiért nekem illene figyelembe vennem, hogy az olvasó mit tud arról, amit én konkrétan gondolok bármiről is. :))))
@Montefiore: „egy olyan európai ország, ahol az alkotmányos intézményeket és eljárásokat felfüggesztik, szétzúzzák”
Nem mindenki értene veled abban hogy szétzúzták, van aki szerint legfeljebb meggyengítették. Kérdéses hogy mennyire, és természetesen ez nagyon nehezen helyezhető el egy akár ordinális skálán, de azért lehet róla értelmesen beszélgetni.
A te érvelésed ezt a beszélgetést el akarja kerülni, mert hát szétzúzták, 100%ban, és innentől az elsődleges feladat a helyreállítás, ennek módja pedig az összefogás. Ez sajnos nekem a szokásos katasztrófa-narratívának tűnik: az aktuális katasztrófa elhárítása érdekében össze kell fogni, ez az egyetlen cél, menteni emberéletet, házat és jószágot, és aki nem erről beszél az a katasztrófát súlyosbítja. A katasztrófa mindig más, de a lángoktólöleltben (a ballib számára különösen) állandó katasztrófa van, ennek megfelelő permanens összefogási igénnyel (= tessék mögém beállni, elhárítjuk a katasztrófát, a többi részletkérdésről _azután_ fogunk beszélni, most nem aktuális).
Valszeg azért nem értünk egyet, mert nem fogadom el a katasztrófa-premisszát, nem vagyok meggyőzve arról hogy itt 1. véglegesen szétzúztak valamit, 100%ban, és 2. ennek helyreállítása annyira fontos, hogy annak érdekében mindent meg kell tenni, feladva más szempontokat.
@Montefiore:
„…annak ellenére is, hogy az olasz civil társadalom anyagi és kulturális fundamentumai még mindig jónak mondhatók”
Értem én, hogy az „annak ellenére” itt arra vonatkozik, hogy lám, ott már a sokkal kisebb rombolás is elég volt a drasztikus immunválasz beindulásához. De valószínűleg ezek az itteni perspektívából irigylésre méltó fundamentumok – amelyek beépültek az egymást követő generációk zsigereibe és gondolkodásába – egyben feltételei is a hatékony reagálásnak, tehát ha a fundamentumok olyan állapotban vannak, mint Magyarországon (ahol a romlás egy eleve sokkal rosszabb indulóhelyzethez képest értendő), akkor nincs mire támaszkodnia az immunreakciónak.
Akkor mi a helyzet az egyiptomi példával, kérdezheted joggal, hiszen ott nem is volt soha fundamentum. Az egyik magyarázat talán az lehet, hogy nálunk az elsöprő többség egyszerre érzi úgy, hogy még mindig van vesztenivalója, de innen már a legkisebb további (akár átmeneti) veszteség is végzetes lenne, ezért nem mer kockáztatni semmit – másrészt viszont közvetve vagy közvetlenül függ annyira az államtól, hogy úgy érzi, bármilyen renitenskedés éppen ezt a kockázatot hordozná: a még éppen elviselhető szint elvesztésének a kockázatát.
In concreto: amikor az iskolaigazgatóval felmossa a padlót a tankerületi csinovnyikhelyettes, akkor először lázadna, majd eszébe jut, hogy ki fog alkalmazni Nyíregyházán egy 50 éves magyar-történelemszakos volt igazgatót, és milyen hatással lesz mindez a két gyerekére és az egész hátralevő életére. A versenyszférában soha nem dolgozott, a közszférában meg már nem nagyon fog ezek után, rajta lesz a skarlát betű. Ha az ellenállás eredményes lenne, egy fordulat után belátható időn belül más lehetne a helyzet, de egyrészt nincs tartalékja, tehát mi lesz addig, másrészt nem hisz abban, hogy az „addig” mondjuk egy évet jelentene reálisan. (Nem éppen boldogan, de azokkal értek egyet, akik szerint a fordulat fogalmát sajnos már az is kimerítené, ha mondjuk a 2010 eleji állapotok restaurálódnának)
Most jön a következtetés, nyilván leegyszerűsítve és eleve csak egy szálat fejtegetve a sok közül: tehát Egyiptomban elérik a kritikus tömeget azok, akiknek nincs semmi vesztenivalójuk, Olaszországban viszont elegen vannak a reagáláshoz azok, akik annyi mindent veszíthetnek, hogy annak megvédéséhez érdemes vállalni az ellenállást akár átmeneti veszteségek árán is, vagy éppen a szokatlan együttműködéseket. Nálunk viszont egyik csoport sem adja ki a kritikus tömeget, illetve a depriváltak darabra már talán kiadnák, de egészen más a korfájuk és a kulturális hátterük, mint Egyiptomban.
@tollaszerge: Egy olyan komplex rendszert, mint az alkotmányos fékeké és ellensúlyoké, nem kell száz százalékban szétzúzni ahhoz, hogy megbénuljon, vagy lényegében alkalmatlanná váljék arra, amire alkalmasnak kellene lennie. Ilyen interdependens (bocsánat, láttam, nem tetszenek neked valamiért a ritkábban használt latin eredetű magyar szavak a jelenkori értekező prózában) rendszerekben a százalékos meghatározásoknak nincs sok értelme.
Egy másik kérdés az, hogy miért kellene nekem vagy bárkinek megvárnia, hogy száz százalékban vagy ahhoz közeli mértékben zúzzák szét (az olasz példa pont ezt illusztrálta), ha már most úgy ítélem meg, egészen konkrét és mindennapjaimat érintő ügyektől az általános közérzetig és az oktatástól az energetikáig meg a művészeti szövetségek és intézmények állami irányításáig, és a saját leváltásuk lehetőségének a korlátozásáig, mind az elért pont, mind a kibontakozó tendenciák vonatkozásában, hogy ez éppen elég ahhoz, hogy ne tekintsem kívánatosnak a rendszert és hogy a köztársasági alkotmányosság helyreállításában lássam az értelmes politikai és civil cselekvés lehetőségének alapfeltételét….?
„feladva más szempontokat” – nem látom, milyen más szempontokat kell ehhez feladni.
Attól még pontosan úgy undorodhatom a kommunistáktól, pontosan olyan terméketlennek tarthatom az antiglobalista handabandát, pontosan oda kívánhatom a neonácikat, pontosan annyira lehetek érdekelt egy jobboldali liberális politikai reprezentáció létrehozásában, mint az országot átfogó steakhouse-mozgalomban, a lakáséttermekben, a bélyegestégla-gyűjtésben (tényleg figyelemreméltó civil országos hagyományőrző és kultúrateremtő mozgalom egyébként), a múzeumok éjszakájában, az izraeli-magyar baráti társaságok szervezeteinek közös országjárásaiban, hogy azt gondolom, a „politikai alrendszerben” van egy fontos feladat, lényegében az újraalkotmányozás, ami létrehozhat egy olyan állapotot, ahol a magánbolondériák is szabadabban tenyészhetnek, meg az egyes közbolondériák politikai reprezentációi is.
@maroz: Hagyd már ezt a Szanyi gyorsot, légy szíves, ha megkérhetnélek rá. Az ilyen alakok senkit sem fognak befolyásolni, riszálásra kényszeríteni; akinek van szeme a látásra, van füle a hallásra, azokat biztosan nem. Már éppen eljutottatok volna egy legalábbis reményt adó civil társadalomépítési stratégia és taktika kidolgozásához, de egyszer csak – mint a gyerekek, akik hirtelen megunják a közös játékot – összedöntitek a kártyavárat. „Térjünk vissza rá két év múlva.” mondod.
Ebben a helyzetben nem lehet „nem ér a nevemet” játszani. Nincs két évünk, hogy félrevonuljunk. Igenis – bár ezt Te szándékosan kicsinyíteni igyekszed – ötnél többen követjük a vitátokat, és nagyon is számít, hogy mit mondotok.