Mi a zsidó? Ki a zsidó?
Eredeti szerző: Pásztörperc
„A leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy a rendszerváltás alkalmából egyszer már elutasított kísérletet — a zsidóság nemzetiséggé nyilvánítását — bárki ismét szóba hozza” — kezdi nyilatkozatát „a magyar zsidóság nemzetiséggé visszaminősítéséről” huszonegy, önmagát mértékadónak kikiáltó magyar értelmiségi — köztük Heller Ágnes és Ormos Mária (pártunk egykori országgyűlési képviselője).
Mi lehet az az ok, ami miatt szellemi életünk ilyen kiválóságai képesek összeállni még a Lányi András-féle megélhetési zöldekkel is, és nem röstellik a nevüket ilyen iszonytató, zsarnoki mondatok alá kanyarítani? Alighanem a félelem, és aligha önmagukat féltik — de lépten-nyomon találkoznak, lépten-nyomon találkozunk azokkal a magyarokkal, akik Csurkát, Kövér Lászlót és Orbán Viktort hallgatva is egyre jobban félnek. Rettegnek attól, ahogy a többi magyar rájuk mutat, rettegnek attól, ahogy megkülönböztetik őket, és arról álmodnak, hogy a múlt században is így kezdődött. Így hát sokan betegesen félnek attól, hogy „hivatalosan” is zsidónak minősítsék őket. Attól tartanak, hogy az ilyen megkülönböztetést kérők önként mennek a vágóhídra — hiszen erre is láttunk már példát.
Erről azonban nem írnak. Odatolt valaki az orruk alá egy tiltakozó nyilatkozatot, és ők aláírták, mert úgy vélték, mindent meg kell tenniük az újabb megkülönböztetés ellen. Mindent — még az efféle szörnyűségeket is. El se gondolkodtak azon, hogy van-e realitása félelmeiknek — de hisz miért is tették volna: a nyilatkozatban félelmekről szó sincs. El se gondolkodtak azon, hogy mindez kinek az érdeke — de hisz miért is tették volna: a nyilatkozatban érdekekről sincs szó. Pedig van… naná!
Ember és (huszonegy) felsőbbrendű ember
A nyitó mondatban voltaképpen benne van minden: a többi már csak ront rajta. Összeáll huszonegy ember, akiket senki erre meg nem kért, akiket senki erre fel nem hatalmazott, és jogot formál arra, hogy megmondja: miről beszélhetünk, miről gondolkodhatunk — mi, többiek, úgy tizenkétmilliónyian (mert hát a szervezők nem feledkeztek meg arról, hogy határon túli magyar is legyen az aláírók között). Önmagukat legitimálják, és azonmód le is szögezik, hogy ez többet ér, mint akárhány ember akarata, mert az az akárhány ember az nem ők, tehát nem is számíthat. „Nemcsak a kétes értékű aláírásgyűjtés és annak elfogadása ellen emeljük fel a szavunkat — az ugyanis ellenőrizhetetlen, hogy ki és milyen indíttatásból írja alá — hanem az álkérdés médiumokban történő erőszakolt sulykolása ellen is” — folytatják a nyilatkozók. Akárhányan aláírhatnak akármit, az nem számít és nem is számíthat egészen addig, amíg egyenként el nem mondják a fölkenteknek, hogy miért akarnak aláírni: ők bölcs mérlegelés után eldöntik, melyiküket hallgatják meg egyáltalán, és ezek közül melyik szándéka méltányolható. És nem csak azt döntik el, hogy mely kérdésekről szabad beszélni, hanem azt is, hogy egyáltalán, mik a kérdések. A burzsoá áltudományokról… ööö, izé: álkérdésekről… pedig, mivel azok nincsenek, a továbbiakban szó ne essék. Ugye, milyen ismerős? Kísértet járja be a Dohány utcát: a múlt kísértete.
A „történő erőszakos sulykolás” csak afféle hab a tortán. Kérdezzük meg az önmagát költőnek minősítő Bella Istvánt és Röhrig Gézát, az önmagát írónak tartó Csordás Gábort, Kőbányai Jánost, Láng Zsoltot és Temesi Ferencet: „történő sulykoltak”-e már valaha valamit? Egyáltalán: hogyan lehet valamit „történő sulykolni”? Nem, kérem: ne tessék itt sunyi, alattomos mondatokkal azt sugallni, hogy itt senki nem csinál semmit, de hát van ugye, ez a sulykolás, ami csak úgy „történik” — a hó esik, az évek múlnak, a sulykolás történik. Na ne! Hazamegy a nevén nem nevezett gonosz a napi aljaskodás után az anyjukhoz, és boldogan újságolja: ma megint történő sulykoltam egy jót! (Vagy miszösz.)
A Sztálin–Hofi vonal
„Az ötlet a holokausztban elpusztított magyar zsidóság emlékének meghamisítása” — kezdik a második bekezdést. Szóval, az ötlet. Mert hát végiggondolt koncepciója, távlatos világlátása persze csak a szellemóriásoknak lehet — amit más ember javasol, az „ötlet”. Eszébe jutott a kis butuskának. Nem aranyos? Simogassuk meg a buksiját — de aztán pakoljuk vissza a járókába, nehogy má’ elkanászodjon itten szerteszét! Ebben mondatban a kulcsszó: a „zsidóság”! A szerzők azt állítják, hogy a népirtók (akiket szintúgy nem neveznek meg), nem zsidókat gyilkoltak le, hanem a zsidóságot (jól nyomjuk meg a hangsúlyt a -ság képzőn!) pusztították el: azóta zsidóság (zsidó közösség) nincs. Ez tehát az érvelés alapja — emlékezzünk majd erre alig pár mondat múlva, amikor az ellenkezőjére hivatkoznak!
Addig meg emlékezzünk valaki másra: Hofi Gézára, a Kádár-kor visszásságainak serény elemzőjére! Ő figyelt fel a társadalom sajátos tagolására: „hivatalosan” volt az osztály (a munkások), volt a réteg (az értelmiségiek) és volt még a „ság”. A magát a munkások képviselőjének hirdető rendszer őket osztályba sorolta, egyféle a torz rangot adva ezzel. Éppen ezért megtagadták ezt a státuszt az értelmiségtől, nehogy a vezetők fejére nőjön. Maguk a vezetők persze munkások voltak — a miniszterek is, a vállalatok vezérigazgatói is: erre találták fel az „eredeti foglalkozása” kategóriát. A parasztokat a munkásosztály szövetségeseinek kellett tekinteni, de nem nevezhették őket is osztálynak, mert ezzel mintegy egyenrangúvá tették volna a két csoportot. „Rétegbe” se suvaszthatták őket, és nemcsak azért, mert az a szokásos szövegkörnyezetekben dehonesztáló volt, de azért se, mert az osztályelmélet alapjait kezdte volna ki a társadalom olyan tagolása, amelyben a lakosság nagyobbik része osztályhoz nem tartozó rétegek tagja. Így alakult ki a „ság”: a munkásosztály, az értelmiségi réteg és a parasztság hármas egysége. Mindez persze nem magyar találmány volt, hanem Sztálin „rabócsij klassz, intyelligéncija, kresztjánsztvo” szentháromságának szolgai átvétele. Mi pedig Sztálin és Hofi óta tudjuk, hogy -ság olyan, meghatározatlan csoport, aminek meghatározása doktrínáink alapját ásná alá. A nyilatkozók pontosan tudják, hogy egyesek a zsidó identitásúakat tekintik zsidónak (és akkor ez nemzetiség), mások a zsidó vallásúakat (és akkor ők egy vallás hívei). Éppen a nemzetiséggé minősítés ellen tiltakoznak — tehát ezt nem fogadhatják el. Az általuk zsidónak ismertek többsége (így például több nyilatkozó) nem vallásos, tehát ezt sem fogadhatják el. Marad a jól bevált -ság: Sztálin eszméi újra élnek.
Hol nem volt, hogyan nem volt?
„A magyar zsidóság soha nem szerveződött kisebbségként vagy nemzetiségként” — írják, és végre egy mondat, amiben tárgyszerűen minden igaz. „Kisebbségként” vagy „nemzetiségként” ugyanis azok szerveződ(het)nek, akiknek a törvény ilyen jogokat ad. A magyar jogrendben ilyesmi a XX. századig nem volt, tehát ilyen szerveződések se lehettek — így hát nem is voltak. Természetesen volt számos szervezete a zsidóknak, mint ahogy a tótoknak, oláhoknak, ruszinoknak, szerbeknek, bunyevácoknak, sváboknak, szászoknak és a többieknek, de „nemzetiségi” jogaik épp úgy nem lehettek, mint azoknak se. A gondolat folytatása azonban nemcsak veszélyes, de közönségesen hazug is. „Történelmi hagyománya abban az irányban bontakozott ki, hogy ereje, munkája, kapcsolatrendszere a magyar nemzet és kultúra dominanciáját erősítse — éppen más, Trianont érlelő igényekkel szemben.” Ne fárasszuk magunkat e vellával összehányt szóhalmaz mondattani elemzésével! Ne próbáljunk értelmet találni az olyan, bizonnyal emelkedett stílűnek szánt szóvirágokban, mint a hagyomány irányának kibontakozása stb.! Ha ezeket lehántjuk, nagyon egyszerű állítás marad mögöttük: a szerzők szerint a magyar történelemben a zsidók fő szerepe a nemzetiségek elnyomása, a magyar hegemónia kierőszakolása volt. Itt álljunk is meg egy pillanatra az olvasásban, és ki-ki minősítse ezt a tézist történelmi és társadalmi ismeretei alapján… aztán minősítsük azokat is, akik ilyesmiket leírnak!
Továbbra is a két mondattal korábban elpusztítottnak nevezett zsidó”ság”ról szólva a szerzők leszögezik, hogy „Nyelve egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar”. Itt nem annyira a „nyelve” kifejezés az érdekes: a magyar nyelvvel érezhetően sikertelenül birkózó szerzők bizonyára a magyar zsidók anyanyelvére próbáltak ezzel utalni (a zsidó egyházi nyelv például nem magyar). Az érdekes a történelem, a nemzetközi tapasztalatok teljes tagadása. Volt idő, amikor az írek anyanyelve az angol volt, és a világ íreinek (ha jól emlékszem) kevesebb, mint 5 %-a beszélt egyáltalán írül. Most az ír kultúra virágkorát éljük — és igencsak hasonló a helyzet a baszkokkal, a katalánokkal és még több, önálló államiságát csak részben, vagy egyáltalán ki nem harcolt néppel. De beszélhetünk a török iga lerázása után újraalkotott görög, vagy (ha már zsidókról van szó) az Izraelben kifejlesztett ivrit nyelvről is — csak arról nem, hogy egy közösség nyelve „visszavonhatatlan” lenne.
„Ezt a történeti irányt a tragikus pusztulás ellenére sem másíthatja meg senki, és nem fordíthatja visszájára” — zárják szerzőink e sajátos ömlengést. „Ez lezárt történet, aminek az emlékét meg kell őrizni, s tanulságait levonni” — szabnak nekünk újabb normákat. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem elborzaszt az az önkény, ahogy mondatról mondatra változik a szerzők nézőpontja. Az ég szerelmére: ha a „zsidóság” története „lezárt”, azaz vége van, mert a nácik és nyilasaink a zsidókat kiirtották, akkor miről beszélünk, mi ellen tiltakozunk — és egyáltalán, kik akarnak itt nemzetiséggé szerveződni? Ha viszont vannak Magyarországon zsidók, akkor a történetük sem érhetett még véget!
Irgum-burgum
Álláspontjuk ilyetén… hm… megalapozása után jó magyar módon, azzal nagyjából azonos terjedelemben apokaliptikus víziót vázolnak arra az esetre, ha bármi is máshogyan történne, mint azt ők, huszonegyen akarják: „A nemzetiségi biznisz azonban a szembesítést, a gyászmunkát tereli el olyan végezetesen megosztó irányba, ami a magyar zsidóság teljesítményének még az emlékét is eltörölné. Egyúttal felment a kultúrába szervítés lehetősége és felelőssége alól. Különösen elítélendő egyes médiumok tüsténkedése a rosszul értelmezett liberalizmus nevében. Meggondolatlan „tájékoztatásuk” a nemzeti azonosság még végzetesebb megosztását szolgálja”.
Itt ismét külön kell választanunk a leírt szavakat a kimondani kívánt gondolatoktól. A leírt szószerkezetek (sőt, néhol maguk a szavak is) nem fejeznek ki semmit: nincs a szembesítésnek iránya, az irány nem töröl és nem oszt meg, az azonosságot nem lehet megosztani, prózában nincs „gyászmunka”, és még költői műben sincs „kultúrába szervítés”. Ezeknek a kifejezéseknek egész egyszerűen nincs jelentése (a „gyászmunka” összetétel versben felruházható valamilyen alkalmi tartalommal, de a köznyelvben értelmetlen). Ami mögöttük van, az egyrészt egy program: mi az, amit a (megmaradt) zsidóknak csinálniuk kellene, másrészt néhány ordas hazugság, harmadrészt a kizárólagosság igénye. A szerzők szerint a zsidóknak (mint zsidóknak) egyrészt az elhunytakat kell gyászolniuk, másrészt emléküket kell ápolniuk, harmadrészt pedig azon kell igyekezniük, hogy eleik teljesítményét a magyar kultúra szerves részévé tegyék. Ebben a harmadik pontban ismét a már-már szokásos kettősséget fedezhetjük fel: szorgos váteszeink (a liberalizmus mibenlétének kizárólagos tudorai) egyrészt azt állítják, hogy soha nem volt a magyartól elkülönült magyarországi zsidó kultúra (ez ugyebár nem igaz), másrészt azt, hogy nevezett magyarországi zsidó kultúrát be kell építeni a magyarországi magyar kultúrába. Az ordas hazugságok sorát a „nemzetiségi biznisz” kifejezés alkalmazásával nyitják meg: ebben a szövegkörnyezetben ugyanis ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy valakik anyagilag jól akarnak járni a zsidók nemzetiséggé szervezésével, ez ugyanis eléggé természetes (nagyon kevés az olyan, nemes cél, amiért emberek teljesen önzetlenül, egyéni érdektől mentesen dolgoznának). A hazugság az, amit nem mond ki, csak érzékeltet: az, hogy a nemzetiséggé szerveződés elutasítása nem hoz nagy pénzeket másoknak. De még mennyire hogy hoz! A nemzetiséggé szerveződés elutasítása épp úgy üzlet, mint a szerveződés — sőt, mint látni fogjuk, jóval inkább az. Hazugság továbbá, hogy „egyes médiumok” a liberalizmus nevében tüsténkednének, amikor tájékoztatják nézőiket, olvasóikat a nemzetiséggé szerveződés igényéről. A dolgukat végzik, amikor tájékoztatnak. Ezért fizetünk. Ha nem tájékoztatnának, nem fizetnénk, és tönkremennének. Nem az a liberalizmus, ha az embereket tájékoztatjuk arról, amit őket érdekli, hanem az a cenzúra, ha ezt megtiltjuk. A megosztást, ember ember ellen (magyar magyar ellen) hangolását nem a „tájékoztatás” szolgálja, hanem a cenzúra — a mindenféle idézőjel nélküli tájékoztatás tiltása.
Mit akarnak?
„Felhívjuk a kormányzat s minden felelős társadalmi szervezet tagjainak figyelmét, vizsgálja meg ki-ki a maga területén: a holokauszt, az egypártrendszer, majd a legutóbbi 15 év milyen anyagi, demográfiai és társadalmi változást idézett elő a zsidóság életében, ami a zsidóság képviseletének az előző rendszerben kialakult rendjét túlhaladottá tette. Kezdeményezzenek sokszínűbb, új demokráciánknak megfelelőbb zsidó képviseletet, amely a zsidósággal kapcsolatos partneri viszonyt magasabb színvonalon, hatékonyabban képes ellátni. Hangsúlyozzuk, hogy ez nem elsősorban állami feladat, hanem a magyar társadalom minden szegmenséé. Azé a modern, most újabb erőpróbája előtt álló magyar társadalomé, amelynek fejlődése az itt élő zsidóság lététől elválaszthatatlan.
A rendszerváltás hajnalán magyarként és zsidóként felléptünk már ilyen visszaminősítés ellen. Ezúttal nem zsidó honfitársainkat is csatlakozásra kérjük, mert ezt az újabb kísérletet a nemzetiséggé nyilvánításra a magyarságról való leválasztásnak, s a mindeddig elmaradt gyászmunka végső elutasításának tekintjük” — foglalják össze szándékaikat, amik megértéséhez már megint primitív zagyvaságok rétegeit kell lehántanunk a gondolati magról. Természetesen nem „a zsidóság élete” tette túlhaladottá a zsidók képviseletének (meg nem nevezett!) rendjét. Természetesen nincsen „a zsidósággal kapcsolatos partneri viszony”, és ha lenne ilyen, azt aligha valamiféle „zsidó képviselet” láthatná el, bármit is értsenek e tisztázatlan tartalmú fogalmon. Magyarországon legutóbb Hitler és Szálasi állt a zsidósággal kapcsolatos partneri viszonyban, és ezeket az időket nem kívánjuk vissza. Pláne nem magasabb színvonalon és hatékonyabban. A zsidókat nem lehet nemzetiséggé „visszaminősíteni”, mert soha nem minősítették őket „oda” — ama bizonyos „partneri viszony” idején például vallási alapon különböztették meg (zsidó vallásúaktól származtatták) őket. Dolgokat épp úgy nem lehet „való leválasztani” egymásról, mint ahogy „történő erőszakolni” sem lehet őket. Egyúttal hadd konstatáljuk, hogy a szerzők ismét csak az „itt élő zsidóságról” beszélnek — mint tudjuk, ez az, amit a szöveg korábbi részeiben kiirtottak, és aminek története véget ért.
Ebből a ködgomolyból annyi azért elősejlik, hogy a szerzők elfogadnak a nemzetiséggé nyilvánítást kezdeményezők álláspontjából annyit, hogy szükség van a zsidók valamiféle képviseletére. Elismerik, hogy a jelenlegi képviselet (tehát van ilyen!) „túlhaladott”, és nem fogadják el a nemzetiségi szerveződést, de semmi pozitívat nem hajlandók állítani arról, hogy milyen képviseletet tartanának kívánatosnak. Az egyetlen, kihüvelyezhető igény, hogy ez ne legyen egységes: legyen „sokszínű”, meg „új demokráciánknak megfelelőbb” — és ezzel vége is az egésznek.
Ha már képviseletről beszélünk, nem kerülhetjük meg annak tisztázását, hogy kiket képviselnek ezek a bizonyos képviselők — nos, ez az, amivel az önjelölt cenzorok meg sem próbálkoznak. A teljes szövegben egyetlen félmondat erejéig sem foglalkoznak annak tisztázásával, hogy kicsodák, mifélék is azok a bizonyos zsidók? Alapvetően ez lehet a megfogalmazások bántóan durva magyartalanságának fő oka is: ha nem tudjuk, kiről, miről beszélünk, nem tudhatjuk azt se, hogy mit mondunk.
Vizsgáljuk hát meg: kik is azok a zsidók?
Az igazi magyarok
Amikor őseink belovagoltak ide a Kárpát-medencébe, a különböző becslések szerint mintegy 5–10 százalékuk zsidó vallású volt (ez volt a kazár birodalom államvallása). Némileg mást és máshogy ettek, mint a többség, ha tehették, nem vasárnap, hanem szombaton pihentek meg, és nem a szellemek jóindulatát kérték, hanem egy istenét, de attól még együtt legeltettek, együtt kalandoztak, együtt nyilaztak, együtt itták a kumiszt a többiekkel, és ezek a különbségek nem zavartak senkit. Az ősi magyar kultúra fáján sok hajtás nőtt egymás mellett: az egyik ilyen, a másik olyan.
Így is maradt mindez a kereszténység felvételéig: a zsidó magyarok ugyanis (jellemzően) nem tértek át. A keresztény térítők tűzzel-vassal-vérrel ránk erőltették az új hitet, és gyökeréig lerombolták a „pogány” kultúrát, akár volt köze a valláshoz, akár nem (már ez a megkülönböztetés is értelmetlen: akkoriban mindennek volt köze a valláshoz). Csak a zsidók maradtak magyarok: a többiek „pogány magyarokból” „keresztény magyarokká” váltak. Zsidó magyarok nélkül mondhatni, csak tárgyaikból következtethetnénk őseink szokásaira, hitvilágára: az első feljegyzések már azok emlékét se rögzíthették volna.
Később persze tömegesen települtek be hozzánk zsidók — mint ahogy keresztények is. A zsidók magyar hagyományai épp úgy elenyésztek, a zsidó világhagyományba olvadtak, mint a keresztény magyaroké a keresztény világhagyományba.
A megkülönböztetés
A keresztények szerte Európában utálták és mindenféle aljas módokon kirekesztették a zsidókat, a korszellem pedig előbb-utóbb betört hozzánk is. Utóbb. A kulturális értelemben vett Európában mi vezettük be utolsónak és talán legenyhébben a zsidóellenes törvényeket (II. András a beregi döntéssel és az Aranybullával, amiről ezt valahogy elhallgatjuk a tananyagban). IV. Béla még visszacsinált ebből egyet s mást, de a lejtőn már nem volt megállás: a többség mindig és mindenhol igényel magának egy bűnbakká tehető kisebbséget, és a zsidók erre nagyon alkalmasak voltak. A kifosztható, megverhető, megalázható kisebbség a többségi öntudat fényezésének fontos eleme, tehát a kifosztható, megverhető, megalázható kisebbséget meg kell különböztetni. A fegyverforgatástól és a földtulajdontól eltiltották, „szégyenruha” viselésére kötelezték, mindenféle módon megalázták és alacsonyabb rendűnek minősítették őket. A Budát „felszabadító” keresztény hadak pogrommal ünnepelték meg fényes győzelmüket, de a zsidók kifosztása a kisebb-nagyobb anyagi gondok megoldására is kézenfekvő megoldásnak számított.
Nagyon fontos tehát, hogy megértsük: a zsidók mindig a többi kisebbségi csoporttól eltérő, negatívan kivételezett szerepben voltak. Ezért a zsidó identitás minőségileg más, mint a szerb, az oláh vagy a bunyevác. Szerb, oláh vagy bunyevác az, aki annak tartja magát: zsidó az, akit annak tartanak. Ennek szélsőséges példájaként küldtünk haláltáborba kifejezetten antiszemita politikusokat, akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy a felmenőik közt akadt zsidó is — hétköznapi példának pedig itt vannak önjelölt „fajmagyarjaink”, akik odamondogatnak mindenkinek, aki fekete kabátban és kalapban merészkedik ki az utcára. Zsidók tehát nemcsak voltak és vannak, de ha nem lennének, újratermelnénk őket, hogy a primitív bunkóknak legyen kit utálniuk.
Nos, ezt az utálatot nem enyhíti a „gyászmunka”, ez ellen nem hat semmiféle „való szervítés” vagy „történő integrálás”. Ez ellen csak a primitív bunkók megszüntetése hat: az oktatás és a nevelés, a tájékoztatás és felvilágosítás, az összes kérdés „kibeszélése”, a tabuk ledöntögetése — szóval, pont az ellenkezője annak, amit a nyilatkozat szerzői szeretnének. (Mit szeretnének? Követelnek!)
Képviseleti rendek
A jelenlegi magyar jog tudomásul veszi, hogy Magyarországon van zsidó kisebbség (élnek zsidónak tartott emberek), éppen ezért támogatja is őket, mint minden más kisebbséget. Elismeri továbbá, hogy a holokauszt nemcsak egyénileg volt tragédia a magyarországi zsidóknak, de az volt a hazai zsidó közösségnek is, ezért (kárpótlás és egyéb címeken) külön támogatja is azt. Hasonképpen a zsidó közösség kapja azokat a kárpótlásokat, amiket külföldi bíróságok ítélnek meg jogutód nélkül elhunyt magyar zsidóknak, a zsidó közösségre hagyja a vagyonát sok, örökös nélkül elhalálozó honfitársunk, a zsidó közösség kap pénzt a magyarországi zsidó kultúra ápolására, intézményeinek fenntartására, és még nagyon sokféle módon, különféle normatívákból, céltámogatásokból és ki tudja, hányféle módon. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy kik képviselik ezt a közösséget, egyáltalán nem mindegy e közösség jogállása.
A magyar jog — jelentős részben a mostani tiltakozók ügybuzgalma folytán — a „zsidóságot” nem nemzetiségi, hanem vallási kisebbségnek tekinti. Egyáltalán nem igaz, hogy a huszonegyek és elvbarátaik „a rendszerváltás hajnalán”, azaz a nyolcvanas évek vége felé buzgólkodtak volna ennek érdekében: a politikai rendszerváltás legvégén, az Antall-kormány megalakulása után léptek fel, de ez végülis nem fontos. A lényeg az, hogy sikerrel tették, és ennél fogva az összes pénzt a zsidó egyház kapja, és osztja szét belátása szerint. Ha jól olvasom a híreket, ez nagyjából azt jelenti, hogy a különféle zsidó felekezetek egyikének jár pénz (paripa és posztó), a többinek — és a nagy-nagy többségben élő vallástalan zsidóknak — pedig coki.
Ha valamiben egyáltalán biztosak lehetünk, hát abban igen, hogy a zsidó vallás és a zsidó identitás kapcsolata eléggé egyoldalú: a zsidó vallásúak szinte mind zsidónak tartják magukat, de a magukat zsidónak tartó emberek nagyon kis hányada vallásos (bár ezek többsége zsidó vallású). A különféle zsidó felekezetek együtt is csak a magyarországi zsidóság töredékével állnak kapcsolatban. Objektíven nézve a zsidók Magyarország második legnagyobb nemzetisége.
A zsidó egyház erősen hierarchikus felépítésű; vezetőit nem a közösség választja, gazdálkodását világi szervezetek nem ellenőrizhetik. A nemzetiséggé nyilvánítást igénylők nem többet és nem kevesebbet akarnak, hogy ehelyett egy választott és ellenőrizhető szervezet kapja és ossza el a különféle világi jogcímeken a zsidó közösségnek járó támogatásokat — a nyilatkozók pedig azt követelik, hogy Magyarországon erről még csak ne is beszélhessünk.
Nem csatlakozom a felhíváshoz.
most találtam egy kicsit régebbi (és szabadon olvasható) György Pétert:
magyarnarancs.hu/publicisztika/zombie-let-zsidonak-lenni-otthon-88435
@Montefiore:
„identitás egyfelől természete szerint kollektív és másfelől csak kollektív formában tartható fönn.”
ezt nem látom be. én személy szerint a @jotunder: és @incze: által leírtakhoz tudok csatlakozni: az én zsidóságom egy infinitezimális része a családi hagyománynak (a nagyszüleim is ateisták voltak), a kollektivitása pártíz főre terjed ki, és amennyi specifikusan zsidó belőle, azt is a politika kényszerítette rá. ami a jelenre-jövőre vonatkozóan a családin túlterjed, az általános emberi jogi kérdésként jelenik meg számomra. annak megítélésében, hogy az én lelkemet ez mennyire rombolja, nyilván elfogult vagyok – remélem, hogy közelítőleg semennyire, épp a relatív súlytalansága miatt (egyéb identitásaimhoz képest).
Egymondatnyi idézet GyP ÉS-cikkéből:
„Amit elkerülendőnek vélek és remélek, az a magyar zsidók visszavonulása, illetve visszaszorítása a zsidóság fogalmába, egy posztmodern gettóba.”
@dr Brcskzf Gröőő: @jotunder:
Ha nem, hát nem…
Senki nevében és meggyőződéséről nem tudok és nem szeretnék nyilatkozni, ezekben az identitási ügyekben is nagyon nagy szerepe van azoknak a mondatoknak, amelyeket magunknak szoktunk mondani, és amelyekről azt gondoljuk, hogy a mi álláspontunkat fejezik ki. E mondatok és a hozzájuk társuló érzések tekintetében a szabadság szinte korláttalan.
Én kizárólag a felmerülő, lehetséges fogalmi leírások elemeinek viszonyairól és értelmezéséről beszélek, így keresve választ a poszt címében feltett kérdésre. Saját magam érzéseiről, meg másokéiról nem.
Ennek megfelelően az a véleményem, hogy:
a) az identitás természete szerint kollektív, amennyiben egy közösséggel, annak hagyományaival stb. részben vagy egészben fennálló azonosulást fejez ki, amint azt a szó maga is pontosan jelzi. Individuális identitást, amely ne hivatkozna valamely, az individuumon kívüli közösségre, nem tudok elképzelni. Létezik identitásoknak egyéni „mixe”, egyéni színezete, egyéni átélése, sőt, ez az identitás természetes megjelenési formája, de ez az egyéni mix és színezet szintén létező kollektív identitások egyes elemeire reflektál. Virtuális identitások is lehetnek, bár ez valószínűleg periférikus dolog, de ha mondjuk klingonnak képzelem magamat, vagy kígyófejű sasnak, akkor is elképzelt kollektívumokra vonatkoztatom magamat.
b) a fentiekből adódóan az identitás vonatkoztatási pontját vagy pontjait alkotó közösségek szükségesek az identitás fennmaradásához, tovább éléséhez.
c) György Péterrel ellentétben nem látom be, hogy miért lenne gettó egy létező, erős kulturális és egyéb tartalmakat és nagyon erős hagyományokat felmutató identitásközösséghez való tartozásunk felismerése vagy az a döntés, hogy a korábbiakhoz képest igyekszünk elmélyíteni ezeknek a hagyományoknak az ismeretét és belülről történő átélését. Nem látom be, hogy miért az asszimiláns játszma a nem-gettó ehhez képest.
d) Szerintem szabad identitásválasztás csak negatíve, a megtagadás illetve a a részleges vagy teljes elutasítás értelmében lehetséges, szabadon identitást _választani_ , elégséges alap nélkül nem lehet illetve extrém és periférikus dolog. Nem választhatom, hogy eszkimó vagyok. Azt választhatom, hogy mondjuk muszlimmá _leszek_, és akkor az ehhez szükséges ismeretekkel és meggyőződésekkel kell felruháznom magam. György Péter azt nehezményezi, ha jól értem, hogy nem negligálhatja azt a _tényt_, hogy zsidó, mert nem hagyják neki. Kénytelen azt átélni, ami, és ami meg lenni szeretne, az nincsen, azt nem engedik lenni. Én ezt a dolgok természetes és elfogadható, bár kétségkívül nem fájdalommentes folyásának látom.
e) Hodorkovszkij: objektíve szerintem valamennyi „érintettet” összeköti vele is számos szál, egyrészt annak a közösségi kultúrának a távoli, de letagadhatatlan rokonsága, amely feltehetőleg az ő őseinek és nagyszüleinek, talán szüleinek alapvető kulturális és életpályamodelljeit részben meghatározhatta, nagyon felületesen talán az elvont gondolkodásnak az adott társadalmi közeghez képest erős mindennapos gyakorlata, bizonyos életpályamodellek és az alapvető gyanakvás bizonyos politikai tradicionalista gondolkodási sémákkal szemben, másrészt az, ahogy őrá reflektál a világ és ahogy ő identitásának szűrőjén keresztül reflektál a világra, magyarul, az, ahogy magát, részben vagy egsézben vagy mittudomén hogy, zsidónak érzékeli és hat rá az is, hogy őt a külvilág ugyanígy. És nem Szubjektíve persze lehet minderről azt érezni, hogy ez nincsen, vagy jelentéktelen, vagy hogy ehhez képest Bayer Zsolt problémafelvetései sokkal közelebbi módon átélhetők.
@Montefiore: a családfám másik fele (mármint az ateisták előtt) masszívan evangélikus. ehhez nem kapcsolódik az égvilágon semmi, ezért nem is jelent számomra semmit, nem része az énképemnek, semmilyen értelemben nem kapcsolódik semmiféle identitásomhoz. a zsidó identitás egy rámerőszakolt valami (azaz gettó): a családomon keresztül érintettnek tekintem magam a holokausztban, de ebből csak általános emberi jogi izék következnek számomra, amit (identitásként, ha van ennek egyáltalán értelme) minden emberrel, de legalábbis társállampolgáraimmal közösségben szeretnék megélni-megvitatni, tanulságait levonni és nem elfelejteni. a te leírásodra inkább a magyar kultúrához való viszonyomban ismerek rá, és a Petőfi-Jókai-József Attila-Bartók vonalhoz nyilván lényegesen közelebb áll Bayer, mint Hodorkovszkij, bármily sajnálatos.
az emlékműtervvel nekem az az elsődleges bajom, hogy direkt megnehezíti a tanulságok levonását (ha még csak mellébeszélne, de hazudik!); az, hogy gyalázza dédszüleim emlékét, is csak ezen keresztül jelenik meg.
@Montefiore: A holokauszt mint identitásképző kérdéshez:
Egyfelől érthető. Akinek se vallási, se nyelvi, se kulturális kötődése nincs a saját zsidóságához, és már rég maga mögött hagyta volna, ezt mégsem teheti meg, mert ott vannak a halottak a családjában, és egy borzalmas történet a halálukról.
Másfelől a másod-harmad generációsok elfelejtenek valamit: azt, hogy a szüleik vagy nagyszüleik, akik át- és túlélték ezeket a borzalmakat, mégiscsak az élet folytatása mellett döntöttek, új családot alapítottak, gyerekeket csináltak. Annak is van üzenetértéke, hogy sok túlélő öngyilkos lett vagy tudatosan gyerektelen maradt. De annak is, hogy még többen új életet kezdtek, és nem gondolom, hogy ők hülyék vagy megvetésre méltók lennének azért, mert elutasították az áldozatszerepet.
A zsidóviccek felszabadítók. Állítólag Izraelben vannak holokauszt-viccek. Lehet, hogy a zsidóknak újra kéne fogalmazniuk a soához való viszonyukat, kezdve azon, hogy nem kell semmit bizonygatni a holokauszttagadóknak és antiszemitáknak, hanem tőlük nem zavartatva, függetlenül építeni pozitív identitást.
@Montefiore: Amit itt írsz, az tökéletesen illik szinte minden más nemzetiségre. Illik a zsidókra is, de azzal a fontos kiegészítéssel, amit itt többen pedzegetnek, miszerint a zsidó identitásnak az Általad leírt, belülről fakadó rész csak az egyik fele. A másik a kívülről kényszerített rész: zsidó az, akit annak tartanak. A pesti utcákon a csőcselék nem azt támadja meg, aki zsidónak tartja magát, hanem azt, akit ők zsidónak vélnek.
Ez a kiegészítés áll a másik, Magyarországon objektíve létező nemzetiségre, a cigányokra is.
@Pásztörperc: Az en zsido identitasom annyit jelent, hogy megoltek azt a sok embert apamek varosaban, akik a rokonaim voltak, es van az a furcsa hagyomany, hogy nekem valamifele tortenelmi kozom van az Einsteinhez, a Natalie Portmanhoz vagy a Mila Kunishoz. Nem vagyok vallasos, nem tartom az unnepeket, nincsenek specialis zsido szokasaim, nem tudok ivritul. Szeretem Izraelt, de nem ugy szeretem Izraelt, mint valami hazat. Ugy szeretem Izraelt, mint egy erdekes orszagot, amelyikhez allitolag van kozom, de ahol valamivel idegenebb vagyok, mint Angliaban.
Két fő bajom van az itt olvasott szövegekkel:
Az egyik az abszolút igazság megmondásának szándéka. A vagy-vagyok. Annak a minden bizonytalanság nélküli közlése, hogy mi a jó identitás és mi a rossz identitás. Holott – hogy stílszerű legyek – kinek a pap, kinek a papné.
A másik: a vélemények, a szöveggyártók normáinak és értékeinek összekeverése a tőlük függetlenül létező társadalmi tényekkel.
Itt most a zsidó identitás sokféleségét mutató tényekről írnék, és nagyon bizonytalan lennék abban, hogy melyiket tartsam jónak vagy rossznak.
A poszt kiindulópontja a zsidóság hazai nemzetiségként való elismerésének/vállalásának problémája volt. Persze, legyünk pontosak, ha már P/c is kifogásol bizonyos pontatlanságokat. Az 1993-as és ma is hatályos törvény a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szól. (Igaz: a jelenlegi parlament már egybeömlesztette nemzetiség néven a nemzeti és etnikai kisebbségeket.) Tehát nem nemzetekről vagy nemzetiségekről, hanem nemzeti kisebbségekről. Összesen 12 nemzeti (horvát, szlovák, román, ruszin, örmény, német stb.) és egy etnikai (cigány) kisebbséget sorol föl taxatíve (az utóbbi is nemzetiségnek számít most már). Mind a 12 nemzeti kisebbségnek van ún. anyanemzete, lásd horvát, szlovák stb., és a ruszin kivételével anyaországa, állama is. (Az örmény ügy hazai kezelése kissé bonyolultabb, de ez most melléxál.)
Mármost akkor miért ne lehetett volna (lehetne) zsidó nemzeti kisebbség? Anyanemzete van: Izrael zsidó nemzete. Saját nyelve is van: az ivrit (héber). No és persze kultúrája is. Ezért gondolták néhányan a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény előkészítésekor (igen, volt nyilvános előkészítése – oh, tempora… – még az Antall-kormány alatt!), hogy kérik bejegyzését a törvénybe. Végülis nem jött össze a bejegyzéshez szükséges megfelelő számú kérelmező, ezért ma sincs zsidó nemzeti kisebbségünk. Akkor sem, ha vannak vagy voltak olyanok (magam is ismertem néhányat), akik egyik (EGYIK!) identitásukat a zsidósághoz mint nemzethez kötik. (A magyarországi oroszoknak vagy araboknak sincs a törvényben elismert nemzetisége – de miért ne lehetne?)
Abban egyetértek P/c-cel, hogy meglehetősen idegborzoló a posztja elején idézett hisztérikus levél a nemzeti kisebbségként bejegyzés ellen. Némi – már akkor is tudott – ellenérzések azért érthetők: ezekre a poszt is utal. Több, mint két évtized után talán már az ellenérvek is súlytalanabbakká váltak, különösen a mai (nem csak szexuális orientációra vonatkozó) coming-outok, valamint különféle ilyen-olyan listázások és szélsőséges internetes fenyegetőzések idején.
Néhány mondat a zsidó valláshoz és Izraelhez kötődő identitásról. Inkább csak példálózom:
Vannak vallásos cionisták (akik Izraelbe alijáztak vagy fognak alijázni, egyúttal vallásosak is). Vannak politikai cionisták, akiknek Izrael fontos, de vagy ateisták, vagy egyszerűen nem érdekli őket a vallás. Vannak mélyen vallásos (ortodox) zsidók – Izraelben is –, akik szerint a zsidók országa csak a Bibliában megjósolt végítéletkor jön el; szerintük a mostani profán állam illegitim.
Azután. Van az ún. kulturális identitás (bármit is jelentsen ez), amelynek hordozói valahol az életmódbeli, értékrendszeri, normatív hagyományok körül kereskednek. Ők általában nem vallásosak, de józan pillanataikban elismerik, hogy e hagyományokat a több ezer éves írott és íratlan vallási szövegek és gondolatok tartalmazzák.
És azután. A hazai vallási közösségekhez tartozók identitása is eltérő. Egyrészt a közösségek „hivatalos” álláspontja miatt, másrészt a tagok eltérő attitűdje miatt egy adott közösségen belül.
Így például a neológok (MAZSIHISZ) alapelve vallási irányú, de a hívek már identitásukban is rétegzettek (napi vallásos gyakorlatot folytatók, szombattartók, nagy ünnepeken előfordulók, kevéssé vallásos közösségi tagok stb.). A Chabad (EMIH) a haszid ortodoxiát követi, túllépve a leszűkített vallási identitáson. A tagság rétegződése itt is észlelhető.
A két reformirányzat: a Szim Salom és a Bét Orim vallási közösség. Ám náluk még erősebben jelenik meg (ami a korábbiaknál is) a tagok közösséghez tartozási szükséglete. Mivel ezek kevésbé szigorúak a vallási előírások betartásában, könnyebb identifikációs lehetőséget adnak azoknak, akik közösségi élményeket keresnek, és ezen belül nem annyira vallási, mint inkább profán, privát, kapcsolatokkal gazdag közösségeket keresnek. A kisebb (pl. modern ortodox) irányzatok és hazai közösségek helye az előzőek láttán elképzelhető a zsidó identitás térképén.
A civil szerveződések (MAZSIKE, Bálint-ház, alkalmi flashmob kezdemények, Maccabi sportegyesület) elsősorban közösséget, kulturális ismeretbővítést, személyközi kommunikációt és kapcsolatokat, szabadidő-eltöltést, aktivitást stb. kínálnak, és a vallási alapú azonosulás lehetősége náluk leszűkített. Persze semmi sem zárja ki, hogy bárki civil és vallási közösséghez is tartozzon egyidejűleg: különféle identitásigényét kielégítendő.
Hát most ennyire tellett tőlem.
@Bebes:
Holokausztviccet nem ismerek. De a következőket neked küldöm:
Az ántivilágban Kohnné mindenest vesz föl a közvetítőben. Megállapodnak, majd azt mondja a leendő cselédlánynak:
– Csak azt szeretném közölni magával, hogy mi izraeliták vagyunk. Remélem, fiam, hogy nincs ellene kifogása?
– Nincs kezitcsókolom. Én csak a zsidókat nem szeretem.
II. vh-s vicc:
– Hogy hívják a sáncrendszert, amit a most sorozott sárgacsillagosok építenek vidéken?
– ???
– Mazsidó-vonalnak.
50-es évek:
Párttaggyűlésen Kohn felszólal:
– Nekem csak három kérdésem van. Hová lett a hús? Hová lett a búza? Hová lettek a kávéházak?
Egy hónappal később ismét taggyűlés. Grűn felszólal:
– Nekem csak egy kérdésem van. Hová lett a Kohn?
És a nagyon régi rendszerből:
A kisvárosi hitközség új kaput készíttet a zsidó temetőhöz. Rajta felirat: „Feltámadunk!”
Másnap a hitközség megkapja a főszolgabíró határozatát:
„Az izraelita temető bejárata felett látható >Feltámadunk!< felirat 72 órán belül eltávolítandó.
Indoklás: Még csak az hiányzik!”
Nem untatlak tovább.
@Bebes: @Montefiore:
Hadd szálazzam szét (amint feljebb jeleztem, a vagy-vagyok elutasítása jegyében):
Az nagyon nincs jól, ha akár egy családban a felmenők csak a holokauszt áldozatairól beszélnek, ha a tradíciók csak oda vezethetők vissza. De az is baj, ha egy bármilyen méretű és jellegű közösség létének és idejének túlnyomó részét a holokausztra visszavezethető identitás ápolása tölti ki. Ez, ha úgy tetszik: lélekromboló.
Ezért vannak múlhatatlan érdemei a ljubavicsieknek (Chabad, majd EMIH), akik élükön Baruch Oberländerrel kb. negyed százada idetelepültek, és elkezdték a vallásosnak mondható zsidók „rekultivációját”. Ők tették át először a hangsúlyt az egyébként elfeledhetetlen szörnyű múltról a jelenre, a bánatról az örömszerzési képességre, a kollektív depresszióról a közös újjáéledésre. Tehették, hiszen ez megfelelt a haszíd hagyományoknak, amely – némileg leegyszerűsítve – az élet örömteli élésének testet öltését jelentette.
A Mazsihisz táborában csak később, az ezredforduló tájékán következett egy lassú és ma is tartó attitűdbeli átalakulás. Összefüggésben egy lassú nemzedékváltással: három fiatal (ma is csak 40 körüli) rabbi aktivizálódásával (Darvas, Radnóti, Verő). Az általuk vezetett közösségekre már rá sem lehet ismerni, annyira megújultak minden tekintetben.
De most jön a de:
Évtizedek óta világszerte folytak olyan pszichológiai és szociálpszichológiai kutatások, amelyek kimutatták – tapasztalt gyakorló pszichoterapeutákkal összhangban -, hogy a holokauszt borzalmai nem csak a túlélőket sújtják, hanem lelki zavarok formájában megjelennek a második és harmadik generáció tagjainál, azoknál, akik a holokauszt után születtek. (Magyarországon Virág Teréz – RIP – munkásságát kell említeni e tárgyban.)
Végülis ez a tényszerű jelenség érthető, akármilyen elméleti keretbe helyezzük: Jung kollektív tudattalanjának vagy a szociologikusabb másodlagos szocializációnak a szemszögéből, netán valamely fejlődés-lélektani teória fölhasználásával.
Úgyhogy lélekromboló vagy sem, éppen ezért nem utasíthatjuk el fölényesen azt a fajta identitást, amely (nyilván nem kizárólagosan) a holokausztra vezethető vissza.
Márpedig ezzel a ma élő nemzedékek, holokauszt-leszármazottak nagyon nehezen tudnak megbirkózni. Nem csak a tágabb nemzetnek, konkrétan a magyar nemzet tagjainak kellene – kollektívan is meg kisebb közösségekben is meg egyénileg is – földolgoznia a soát. Hanem a valamilyen módon, például származásilag, személyesen érintetteknek, a valamilyen módon zsidóknak tekinthetőknek is.
És ez roppant nehéz, sokaknak egyáltalán nem sikerül. De mégis csak szükség van a feldolgozásra. A nehézséget jelzik az olyan közismert jelenségek, mint pl. a súlyos depresszív tünetek; mint a ritka, ámde létező „antiszemita zsidó” jelensége; az agresszióba átfordítás; az akolmeleg-jelenség és hasonlók.
Na és az egész problémakomplexusnak a hárítása, tagadása. Ami számomra itt, ezen a blogon meglehetősen szembetűnő: például @jotunder: vagy @dr Brcskzf Gröőő: megszólalásaiban. (Mielőtt valaki elkezdené védeni őket ellenem, arra kérem, hogy ne tegye.) Nem ítélkezni kívánok ezzel, csak közlöm a megalapozottnak vélt benyomásaimat. És hozzáteszem: a személyiség elhárító mechanizmusai nem (sem) jók vagy rosszak. Hanem arra valók, hogy egybetartsák a személyiségünket, önmagunkat. A nagyon fájdalmas és fáradságos szembenézésekről, feldolgozásokról mindenki csak maga dönthet. Lehet úgy, hogy belevág, és lehet úgy, hogy nem vállalja.
Hát ennyit a holokauszt-identifikációról.
@HaKohen: Off(?)
Nem akartam hozzászólni a témához, mert (tudtommal) nem vagyok érintett a témában, ennek ellenére az utolsó megjegyzésed egy elemére reagálnék!
El tudom képzelni, hogy @jotunder: és @dr Brcskzf Gröőő: ezeket tényleg így gondolja, amennyiben kialakult énképe fontosabb egy elvárt azonosulással. (Persze, ha személyesen ismered őket, akkor előnyben vagy, de ismeretlenként – nem sértésnek szánom, de – marózosnak érzem a megjegyzésedet.)
On
@HaKohen: Köszönöm a válaszaidat, a zsidó vicceket külön is (nem ismertem mindet).
Még valamit felvetnék a holokauszt mint identitásképző témában. MO-on évtizedekig nem beszéltek a vészkorszakról. Nagyon sokan családon belül sem. Azt nem tudom, hányan lehettek – lehetnek – olyanok, mint pl. Szegedi Csanád családja, ahol egyenesen eltemették a származást, de ebbe most nem mennék bele. Az esetek többségében azért a gyerekek tudták, hogy zsidó valamelyik vagy mindkét szülőjük, tudták, hogy bizonyos rokonok miért hiányoznak a családjukból, de a konkrét történeteket (kifosztás, MUSZ, gettó, téglagyár, láger) nem mesélték el nekik. Ezt a hallgatást (több példát ismerek erre, cigányok körében is) a gyerekek vagy unokák törték meg, kikövetelve vagy kiimádkozva a felmenőikből a történetüket.
Ez azért érdekes szerintem, mert sokan még csak a kezdetén vannak egy hosszú folyamatnak, ami nálunk túl későn indult és még messze nem fejeződött be.
Magát a holokauszt kifejezést is a fél viágon vetített am. tévésorozat terjesztette el a 70-es években, akkor indult el (már ahol elindult) az un. szembenézés. Furcsa módon Izraelben sem volt rózsásabb a helyzet: talán Oznál olvastam, hogy a fiatal szabrék szappannak csúfolták a táborok túlélőit, az új zsidó identitásba nem passzoltak bele a birkák, akik hagyták magukat váőgóhídra hajtani. Még ott is lassan változott a megítélés.
@HaKohen: „Holokausztviccet nem ismerek.” — http://www.youtube.com/watch?v=wbPf9mMdXNE
@acs63:
Az első mondatodhoz:
Amikor szellemeskedni akarok, ilyen és hasonló mondatok esetében, akkor ezt mondom: Ugyan, ebben a mintegy 1000 éve oly huzatos Kárpát-medencében, amely népek és hordák átjáróháza volt, ki állíthatja bizonyossággal, hogy a felmenői között nem fordult elő zsidó?
A többihez:
Természetesen semmi kétségem sincs, hogy @jotunder: és @dr Brcskzf Gröőő: azt írta le, amit gondol; szememben ők hiteles emberek (ja, és egyiküket sem ismerem személyesen – ha ismerném, nem élnék vissza vele; így csak arra építhetem benyomásaimat, amit ezen a blogon olvasok tőlük).
Viszont az ún. elhárító mechanizmusokra (egészükben vagy részükben) az jellemző, hogy tudattalanul működnek: bármennyire is racionálisan és tudatosan gondolkodunk és bármennyire is műveltek vagyunk, nincs vagy csekély mértékben van rálátásunk ezekre a belső tudattalan folyamatainkra – éppen ezért nevezzük őket több, mint egy évszázada tudattalanoknak.
Az meg, hogy ki mit kezd a saját hárításaival, az ő egyéni kompetenciája. Én itt egyszer-kétszer visszajelezhetem a saját kommentelői benyomásaim és egyéb ismereteim alapján – de a többi már nem rám tartozik.
Nem sértettél meg a lemarozozással, hiszen valamikor nagyra értékeltem az ő itteni posztjait, megszólalásait. Annyira, hogy amikor társai kirakták innen a szűrét – nos akkor sértődtem meg és szakítani akartam a Vincenttel (köhög a bolha kategória). Csak sajtóhuba nekem címzett kommentje ébresztett rá az elvakult és gyermekded viselkedésemre.
Viszont azért – itt most önfényezés következik – nagyon halkan meg kell jegyezzem: itteni korábbi megnyilvánulásai kissé ijesztőleg hatottak rám, ezért egyik kommentemben pihenést javasoltam neki, amikor mások még láthatóan nem vettek észre semmit. A továbbiak ismertek, és azokban már nem volt semmi szerepem (természetesen marozt sem ismerem személyesen).
@Bebes:
Nagyon jó, hogy ezeket leírtad: azt mutatják, hogy ez a kérdéscsoport is sokkal bonyolultabb, mintsem szeretjük hinni.
Csak kiegészítésként: nagyon sok Izraelbe alijázott holokauszt-túlélő évtizedekig – sok köztük haláláig – nem volt hajlandó anyanyelvén beszélni, szülőföldjére, szülőfalujába és -városába visszalátogatni. Ez nagyon lassan oldódott azoknál, akik későbbi életüket még túlélték. (Forrást nem tudok megnevezni, de erről olvastam, tévériportokat láttam.)
Az általad említett szabre nézet hivatalos álláspont is volt. A Szochnut (Jewish Agency), amely jóval Izrael megalakulása előtt segítette – többek között földvásárlásokkal – az európai zsidók Palesztinába telepedését, évtizedekig csak annyiban volt hajlandó tudomást venni a diaszpóráról, amennyiben a további alijázások tárgya lehettek a tagjai. Ez a merev – hogy úgy mondjam: ortodox politikai cionista – álláspont csak jóval később, ha jól emlékszem, a 90-es évek vége felé enyhült.
@HaKohen: Mint mondtam: tudtommal… 🙂
(A „marozozással” most csak azt jeleztem, hogy ő is „Tamás” néha és kompenzálást feltételez. Nekem más – elmúlt – eseménnyell kapcsolatban szintén van családi tragédiám, amit már régóta kívülről nézek. Nem hárítok/tagadok, csak helyén kezelek, mert_változtatni a történteken nem tudok_. Annyi haszna van, hogy könnyebben helyettesítek be embereket és sorsokat bizonyos helyzetekbe…, hasonlót el tudok képzelni a két hozzászóló esetében is.)
@Késes Szent Alia:
Nagyon jól szórakoztam a videón. Tkp. olyan, mint az igazi zsidó viccek: lényegretörő és önironikus. Persze, a holokauszthoz nem sok köze van. Legalábbis közvetlenül nem.
Etgar Keret, a szerzője, nálunk is ismert, és járt is itt. Valami róla:
mazsihisz.hu/vakbarat.php?nid=1225
Ha meggondolom azt, amit önmagáról, szüleiről és nagyszüleiről mondott, és a sajátos alkotói irányát – nos, akkor talán némi alappal feltételezhetem, hogy egy második generációs túlélő kezd valamit ily módon (kreatívan és elaboratívan) a holokauszttal, saját terheivel.
Az övé is egy lehetséges identifikációs mód a sok többi között.
@acs63:
Jó neked!
Ha eszembe jutnak a saját, falun nagyapám csekély nyugdíjából élő anyai nagyszüleim, akiket tehervagonokba pakoltak a magyar csendőrök, ahonnan már nem kerültek ki élve, nos… Persze, bizonyos értelemben én is kívülről nézem. De újra és újra följön az emlékük, az érdemtelen és méltatlan haláluk. Pedig már 70 éve annak.
@acs63:
És bocs a „jó neked”-ért. Igazán nem gondoltam komolyan.
@HaKohen: ezek viszonylagos dolgok.
egyrészt másokhoz viszonyítva: az átlagosnál alighanem jóval szerencsésebb (harmadgenerációs) holokauszt-túlélő vagyok: szemben pl. egy másodgenerációs ismerősömmel, akinek a szülei az egész családjukat elvesztették (a házastársukat is beleértve), amikor én születtem, élt az összes nagyszülőm és három dédszülőm, egyéb rokonaim, és a túlélő nagyszüleim se vesztették el gyerekeiket, házastársukat (merthogy nem is volt).
másrészt a magam egyéb problémái között van (számomra) súlyosabb, közelebbi (másod- és elsőgenerációs) feldolgoznivaló.
@HaKohen: Akkor sincs gond, ha komolyan gondoltad. Nem hiszem, hogy én lennék az etalon…
Az emlékezés amúgy’ jó dolog, segít, hogy az érdemtelen és méltatlan halál (vagy tönkretett élet) ne ismétlődhessen meg, ne váljon értelmetlenné/haszontalanná az áldozat!
@acs63: Én zsidó származású vagyok, kötődöm is valamennyire ehhez, sőt, most, hogy beszélgettek róla, gondolom, hogy van feldolgozni valóm is… de mégis, én az egész dologban, a holokauszt mai emlékezetében egyáltalán nem azt érzem, hogy „a zsidókról” szól. Nekem ez az a történet volt, amikor először hallottam róla, hogy ilyen hihetetlen dolog szinte nincs is, emberek miket művelnek egymással és miken mennek át. A sok híradás róla, az irodalmi és filmes feldolgozások is nekem az egész hihetetlenségét, valószerűtlenségét tették és teszik még most is valamelyest felfoghatóvá. És ahogy elkezdem tudni érzékelni ezt, az azt is jelenti, hogy minden hasonló kegyetlenség és áldozat jobban képes lesz megelevenedni számomra. Olyan esetek is, amikről alig tudok, messzebb történtek, még régebben történtek, kevesebb hír jön róluk, nem olyan plasztikusak a részletek… de jobban tudom hova tenni, az érzékenységemet hol használni rajtuk.
…És ezzel az egésszel azt akartam mondani, hogy a másik dolog, ami nem megy bele a fejembe, az az, hogy miért nem így működik ez mindig. Miért nem ez a hatása az emlékezésnek? Min múlhat ez, miért nem jó dolog, miért nem használ úgy, ahogy te is és én is szeretnénk?
@rainy day woman: 42
(Kb. 7 és fél milliárd – helyes – válasz van jelenleg a kérdésedre.)
@dr Brcskzf Gröőő:
Itt tendenciákról, szabályszerűségekről, történelmi emlékezetről és miegymásról beszélgetünk.
Viszont a történetek egyéniek (nálam, nálad, nála), és a választások is egyéniek lehetnek. És ugyan ki szólhat bele (én sem!) a te egyéni választásodba?
@rainy day woman: sajnos, emlékezés mint olyan nincsen. folyamatos rekonstrukció van, az egyén, a kisebb-nagyobb csoportok mind-mind újraalkotják a múlt számukra épp érdekessé lett részét úgy, ahogy épp érdekes lett, s mindez keresztümegy egy sor tudatos vagy önkéntelen, külső vagy belső eredetű, elnyomó vagy torzító közbeavatkozáson. egyénnél is, csoportoknál is.
itt magyarországon csak elég (nem is túl) idősnek kell lenni ahhoz, hogy olyan ismerőseid legyenek dögivel, akik akik dokumentumok és bizonyítékok ellenében is másként emlékeznek saját életükre mint az valójában volt, és nem azért mert hazudnak, hanem már tényleg úgy tudják, ahogy tudják. nehéz ügy ez.