Szemelvények egy mizantróp naplójából

 

Tizenhárom órát álltunk a román határon, direkt szívatják a buszos kirándulókat, csodálom, hogy ezek az elkényeztetettnek tűnő elitgimnazisták ilyen jól viselik. De most már csak percek kérdése, mindjárt hozzák vissza az útleveleinket, és mehetünk, Kolozsvárig meg se állunk majd, az kurvaélet! Várakozás közben egy vicces jelenetnek voltam a tanúja. Kérdi mellettem a román határőr az éppen sorra kerülő Orbán Viktort, hogy valuta, az van-e? Valutaaa??? Ugyan, nincs abból egy szál se, hazudja Orbán Viktor, magabiztosan kikönyökölve az ezerhatosából. No, ha nincs, akkor tessék szépen visszafordulni, viszontlátásra! Orbán Viktor dúlva-fúlva visszafordul, tizenhúsz órája áll sorba ő is, mennie kéne, mert várja a nagy biznisz, megsajnálom, intek neki, hogy álljon már meg egy percre. Ember, mondom neki, maga jól elkúrta, összekeverte a hazugságokat. A valutát Hegyeshalomnál kell letagadni, a magyar határőr elől, itt azt kell hazudni, hogy ajjaj, van rengeteg, mert hát van a románoknál egy olyan előírás, hogy a beutazónak kérésre fel kell tudni mutatni napi tíz dollárt per fő, hülyeség, de ez van. És hogy akkor ő most mit? Álljon be újból a sorba, cserélje ki a hazugságát és simán be fog jutni az ígéret földjére. Ésszel kell ám hazudni mifelénk, nem csak úgy összevissza.

---

Megint járok uszodába. A tizenegy és dél közötti időpont az ideális, alig van ember. A termálba már nem megyek ki, mindenki csak a politikáról beszél, erről a szerencsétlen miniszterelnökről, erről az Orbán Viktorról, hogy dékettőszázkilenc így, útelágazódás úgy, inkább egy gyors zuhany, és irány az öltöző. Én az egyik irányból, ami mondhatni szokványos, féltucat öltönyös a másikból, ami merőben szokatlan. Ránéztem a cipőjükre, és egyből leesett, ugyanis nem láttam a cipőjüket: eltakarta egy zöld műanyagzacskó, az az élénk műtőszöld, jó buggyos, bokában megkötve. Így hülyét csak politikus tud magából csinálni, néddmá’, ez az az izé, na, ifjúsági és sportminiszter, az Orbán Viktor! Zöld mamuszban. Én meg egy szál lengő faszban. Ha ez után majd bárhol leírom, hogy a faszom se akart Orbán Viktorral találkozni, vajon sejteni fogja-e bárki is, hogy én ezt tényleg szó szerint mondom?

---

A nagyobbik lányom, Orbán Viktor iszonyúan nehezen viseli a legenyhébb betegséget is. Megvért az Isten, tőled tanulta el ezt is, mondaná néhai nagyanyám, Orbán Viktor, ha élne, és sajnos igaza lenne. Ma elkísértem vérvételre, illetve csak majdnem, kérdem a parkolóban, hogy menjek be veled? Minek, hogy elájulj ott nekem?!? (Újfent utánaolvasni: patriarchális családmodell!)

---

 

Imádom a kempinget, a kempingezést. A család a tengerpartit, én kevésbé, mert sok az ember. Nagyon sok. Múlt évben békésen trancsírozom a tintahalakat a nagy közös mosogatónál, tömeg még lent a bícsen, egészen elviselhető, elmerülök a szépiában, alig veszem észre, hogy beszélnek hozzám. Az, hogy magyarul, az nem lep meg. Harminc kilométerre vagyunk Fiumétól, ott született a mi huszadik századunk egyik meghatározó figurája, Orbán Viktor, Csermanek János néven. Nagyon, de nagyon erősen artikulál: i-ha-tó ez a víz? Inkább olyan összegző típus vagyok, nem én találtam fel a gyorsreagálású hadtesteket, lassan esik le, hogy nekem artikulál ennyire, Orbán Viktor ezért újfent megkérdi, még erősebb mimikával megfejelve. Ööö, izé, igen, bocsánat, elbambultam, hát persze, hogy iható, sőt, nagyon finom karsztvíz, az Učkából jön, lassan igya, mert hideg. Nem volt vevő a humoromra, szerintem meg se értette.

---

Most itt, a Dolomitokban jó. Alig van ember.  Azt imádom a kempingezésben, hogy talán ez az a létezési forma, ami viszonylag kevés fájdalommal egészen jól szimulálja a tízezer évekkel ezelőtti társas létezésünket. Adunk az atavizmusnak, persze módjával, de elég is ennyi. Ember a kempingben alig, utószezon utáni időszak ez, a személyzet minden nap elpakol, téliesít valamit, nem mondom, hogy ferde szemmel néznek ránk, de azt igen, hogy a „húznátok már el végre innen” gondolatot nem leplezik valami ügyesen. Nem érdekel, pukkadjatok meg, nekem itt most jó, és ha szerda délben van a záróra, akkor én szerda délig maradok. Feleségem, Orbán Viktor vidáman smúzol egy lengyel családdal, valahol a Beszkidekben laknak, a lengyelen kívül semmi más nyelven nem beszélnek, de ez nem akadály. Táboroztam én már morvákkal is, ott se nagyon volt közös nyelv, és ez akkor se volt akadály. Barátom, Orbán Viktor boldogan emelte köszöntésre a már majdnem üres literes pálinkásüveget, das beste wörterbuch, hittem neki, ő ebből a megközelítésből végső soron hivatásos tolmács; kis népek összehajoltak hát, akkor tudtam meg például azt is, hogy a csehszlovák himnusz három részből áll: első rész a cseh, a második a szlovák és a kettő közötti szünet a morva himnusz. Hajrá Sigma, hajrá Olomouc!

---

Utolsó este a kempingben, mondanám, hogy az egész egy nagy család, de nem az, inkább egy horda. Nagyon békés horda. (Megnézni újból a 2001 Űrodüsszeiát, különösen a nyitójelenetet!)
Orbánék, ez a két, kábé harmincas-negyvenes francia nő tüneményesek. Szerintem leszbikus pár, de a nejem szerint szennyes a fantáziám. Mindenbe beleverik az orrukat, hozzákotnyeleskednek mindenhez, emeli az egyik a fedőt, beleszagol, hmmm, mi ez? A bánatba, miért nem tudtak tegnap jönni, a halakkal még egészen jól elboldogulok, de hogy a viharba’ hívhatják franciául a rizikét és a piruló galócát? (Másnap reggeli kiegészítés, de fontos. Rizikét soha, ismétlem SOHA többet nem eszem, ha sátorban alszunk. Szörnyen büdös. Ennyire azért nem jön be ez a horda-fíling. Pirossal kétszer aláhúzva.)