Unortodox könyvajánló

Eredeti szerző: maroz

Kitelt az esztendő, elszámol az aprónép, nézem, hogy „Emberismeret” ötös, akkor rendben is lennénk. Éreztem én, hogy nem kéne kérdezzek, de kíváncsi fajta vagyok, vesztemre, most legalábbis. Valami etikaszerűség lett volna, de az egyetlen tanárnő, aki ilyesmihez hozzá tudna szólni elment szülni, így az emberismeret átlényegült médiaismeret órává, de leginkább semmivé, mondja a gyerek.
Osztódtak jutalomkönyvek is, örömmel állapítom meg, hogy végre szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy a 98%-os leárazáson vásárolt kötelező irodalmat és valószínűleg a legutóbbi papírgyűjtésből kikukázott nagyon színes fedőlappal nagyon silány minőségű papírra nyomtatott, a beltartalmat illetően szóra sem érdemes úgymond ismeretterjesztő könyvekkel gratulálják meg az arra érdemeseket.  Stephen Hawkingtól az idő rövid történetéről szóló tényleg olvasmányos könyv, egy másikban Schrödinger cicái pofozgatják az unortodox fizika pamutgombolyagjait, szóval ismeretterjesztődik a természettudomány, ennek örülünk, de az az elhanyagolt emberismeret, az nem hagy nyugodni.

Jó lenne, ha a kölkeink kezébe sűrűbben adnánk/adnának olyan könyveket IS, amelyekből az emberről, az embertudományokról IS kapna, lehetőleg olvasmányosan képet, pár alapfogalmat, kedvcsinálót a további olvasáshoz. Azért lenne unortodox ez a könyvajánlóm, mert valójában nem egy meghatározott könyvet szeretnék ajánlani, hanem egy témát, a könyv csak mintegy apropója az egésznek, és azért ez, mert egyrészt ez az, amit kipróbáltam kamaszgyereken másrészt meg hirtelen nem jutott eszembe másik, ennyi nyomós érv legyen elég, lássuk a könyvet.

Elliot Aronson szociálpszichológus. Püff neki, itt már egy magára valamit is adó technofil kölyök dobja is el undorral, á, pszichoblabla, ez tudomány???, haggyuk már. A reflex-szerűen kiosztandó nyakleves után (helyett) azért érdemes legalább egy óvatosat bólintani, igen, azért ebben van valami. Ugyan az emberről, mint a fiziológiai folyamatokon túl is érdekes lényről, az ilyen jellegű működéséről ősidők óta gondolkodunk, mindig is egyik kedvenc időtöltésünk volt megpróbálni megtippelni, hogy miért is cselekszünk úgy, ahogyan, és azt se lehet állítani, hogy ezekre a „miért”-ekre ne születtek volna zseniális válaszok, de azt sajnos be kell látni, hogy az emberismeret, mint tudomány viszonylag fiatal diszciplina. A természettudósok évszázadokon keresztül finomítgatott tudományos elméletei a huszadik század elejére olyan stabil alapokat adtak a kezünkbe, amelyeken állva többek között automobilt, óceánjáró hajókat valamint távbeszélő készüléket tudtunk megalkotni. A természettudományok előnyét jelképezhetné akár az is, hogy 1884-ben Budapesten már nyilvános telefonállomásról is fel lehetett hívni a Pester Lloydot, hogy ugyan, mondanák már meg ki is ez a Maximillian Weber nevű német siheder, és mi a szösz az a szociológia, aminek ez az alig húsz éves egyetemista lesz az egyik alapító atyja? De ha már vonalban vannak, hallani valami Sigmund Freud nevű emberről, aki a bécsi Allgemeines Krankenhausban próbálja megérteni, hogy az ember fején belül mi mért és hogyan, na, erről az emberről lehet-e tudni valamit?

A huszadik század az, amelyikben ezek az emberről való gondolkodások elkezdtek valamiféle tudományos igényesség mentén strukturálódni, kísérletet tenni a diszciplina definiálására (megalapozva ezzel minden egyetemista kedvenc tárgyát, a Bevezetést a bevezetésbe), szétválasztani az ágakat valamint az ocsút a búzától, szóval volt munka elég. Nincs azon semmi csodálni való, ha sokan még ma is úgy vélik, hogy semmivel nem vagyunk előrébb, nem tudomány ez még ma sem, legfeljebb annyit értünk el, hogy néhány kvázielméletet sikerült kiherélni pár területről, de semmi több. Ez nekem kifejezetten rokonszenves, hiszen akár azt is jelentheti, hogy sok még itt a felfedezni való, tehát kalandorok se kíméljenek!

Márpedig egy gyerek, egy kamasz akkor olvassa szívesen azt az ismeretterjesztő könyvet, ha abban benne van a kaland, de legalábbis némi aprócska kalandocska ígérete. Nos, kedves gyerekek, az embertudományokban aztán bőven van ilyen! Itt van rögtön ez az Elliot Aronson, és az ő könyve. A pszichológia az ember fejével foglalkozna, a szociológia az emberi fejjel rendelkező csoportok viselt dolgait vesézi, míg a szociálpszichológia valahol a kettő közöttit, valami olyasmit, hogy hogyan működik az ember, mint társas lény. Zárójelben: aki belém akar kötni, hogy ezek pongyola definíciók annak előre üzenem: neked is igazad van, fiam! Konkrétan: a könyv azt próbálja meg mintegy figyelemfelkeltőleg körüljárni, hogy mi, emberek miért is viszolygunk olyannyira attól, hogy az egyik legemberibb, leginkább természetes velünk járónkat, a hibázást beismerjük. Régóta foglalkoztatja ez a kérdés az emberiséget: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig , amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Tényleg, miért? Figyelem, itt jönne az a bizonyos vízválasztó: ez a kérdés megválaszolható versben, regényben, zeneműben, vászonra festhetjük, kőbe faraghatjuk a magyarázatunkat, legrosszabb esetben el is táncolhatjuk, de ha szempont a tudományosság, akkor ott bizony szigorú szabályok vonatkoznak erre a „miért”-re. Kellően általános kell legyen a válasz, az elméletünknek igazolhatónak kell lennie és az sem árt, ha ez az elmélet kifejezetten jó arra, hogy a jövőre vonatkozóan működőképes jóslatokat tehessünk. Avagy: ha korábbi események minden további tényezők bevonása nélkül magyarázhatóak az elméletünk segítségével, akkor is örülhetünk.

Rossz hír, hogy a „miért hibáztál? – mert hülye vagy” jellegű magyarázatok itt már nem elfogadhatóak. Pedig mennyire kézenfekvő lenne, nézzünk egy egyszerű példát egy másik könyvből. A baloldali képen látható vonal hosszúságát illetően melyik vonallal azonos a jobb oldalon lévők közül?
Hülye-e, aki azt mondja, hogy az A vagy a B válasz a helyes? Tankérem, tankérem – esek ki a padból, úgy jelentkezek – hát persze, hogy hülye, ki az a vakegér, aki nem látja, hogy a C válasz a helyes, micsoda hülyeség már ez??? Ülj le, gyerekem, és olvass utána, mert nincs igazad, válaszolná egy jó tanár. Bizony, van az úgy, hogy a rossz választ mondjuk, miközben persze tudjuk a jót, és még csak hülyék sem vagyunk, hanem kell lennie valami másnak, valami más magyarázatnak, és akkor rögtön ajánlható egy újabb olvasnivaló: Asch-kísérlet. 

Ó, nahát, csoportnyomás, milyen érdekes, öööö, izé, na várjunk csak, de hát mi itt az iskolában is állandóan csoportokat alkotunk, és nem lehetséges, hogy legutóbb, amikor…
No, helyben is lennénk. A mi kultúrkörünkben az egyénnek tulajdonítanak nagyobb fontosságot a közösséggel szemben, így a hibázást is az egyénnek, az képességeinek, kvalitásának tudják be, hibáztál, mert hülye vagy, pont. Keletebbre ez némileg másként van, ott a kollektivistább szemlélet miatt a hiba okát is hamarább kezdik el a körülményekben keresni, mint az egyénben: hibáztál, mert biztosan elvonta a figyelmed a sok otthoni problémád, például. Érthető, ha nálunk a gyerek hamar kiismeri a csíziót: hibázni csak a hülyék szoktak, én nem vagyok hülye, tehát én nem hibázok. És ha ezt az álláspontot csak mindenféle ordas hazugságok, csalások és önbecsapások árán lehet csak fenntartani, hát akkor majd hazudunk, csalunk, valamint az előzőek miatt szükségszerűen önbecsapunk, mondd már, úgy nagyvonalakban az oktatási rendszerünk is erre épül, mi van ebben rossz.

Mi lehet ebben rossz, na, ez az, amihez valamelyest közelebb kerülhetünk, ha elolvassuk ezt a könyvet. Van ebben rossz, ajjaj, de még mennyi. Mi van akkor, ha az igazságszolgáltatásban dolgozók hibáznak és nem is az, hogy nem ismerik el a hibájukat, hanem még a rendszer is úgy van alakítva, hogy nem számol ezekkel a hibázási lehetőségekkel, holott kéne? Akkor az van, hogy emberek töltenek hosszú éveket ártatlanul börtönben. Mi van akkor, ha a párkapcsolatainkban hibázunk, és nem tudjuk hogyan is kéne ezt kezelnünk, mert újfent csak addig vagyunk képesek eljutni, hogy: azért, mert hülye? Akkor az van, hogy, de ezt már egy gyerek is tudja. Ha politikusok hibáznak, és nincs rendszerszintű korrekciós mechanizmus, akkor akár még háború is lehet a dologból, aki pedig erre jól dokumentált esetleírást szeretne, az nézzen utána a Kennedy-féle Disznó-öböl akciónak.

Élelmesebb gyereknek tán még a hétköznapi küzdelmeihez is nyújthat némi kapaszkodót a könyv. Ha már tudom belőle, hogy az emberek mennyire irtóznak szembesülni a hibáikkal, akkor talán okosabban elővezetve a problémáimat is hamarább meg tudom oldani, hiszen ha nem azzal rúgom be a tanári ajtaját, hogy tanárúr, ezt itt rettenetesen el tetszett szúrni és követelem a korrigálást, hanem mondjuk valahogy emígy: -Tanár úr, történt itt egy aprócska hiba…

A könyv végén kiadós jegyzetet is kapunk, ami akár arra is jó, hogy ha menet közben kedvet kapnánk az embertudományokat foglalkoztató problémák alaposabb vizsgálatára találunk jópár könyvcímet, hivatkozást, utalást, amelyek mentén elindulhatunk. Egy dologra azért nem árt odafigyelni. Ettől a könyvtől, ha helyesen forgatjuk nem okosak leszünk, hanem pont ellenkezőleg: rádöbbenünk, hogy milyen borzasztóan keveset is tudunk, mennyire sekélyesek az ismereteink az ember mint egyén, az emberi csoportok, és az ember, mint társas lény működésének a szabályszerűségeiről. Álljon itt a végén a könyv egyik mottója és rögtön annak a kritikája is: 

A nagy nép olyan, mint a nagy ember.
Ha hibát követ el, felismeri.
Ha felismerte, beismeri.
Ha beismerte, kijavítja.
És aki rámutat a hibáira, azt legjóságosabb tanárának tekinti.

Lao-Ce

A rámutatás ennek az egésznek a rákfenéje. Könnyebben lesz a népből nagy nép, az emberből nagy ember, ha ez a bizonyos rámutatás értőbb és megfontoltabb (viccbéli ellenpélda: büdös paraszt, ne hágj kecskét!), de ahhoz, hogy a megfelelő és emiatt hatékonyabb módon tudjunk reflektálni mások hibáira nagyon nem árt ismerni ezeket a furcsa, de idővel és szorgalmas olvasással, némi gondolkodással megérthető mechanizmusokat, tehát végszó: jó olvasást!

<

p style=”text-align: justify”>(A posztban elkövetődött egy aprócska hiba: nem lett kellően hangsúlyozva, hogy a könyvet valójában ketten írták, Elliot Aronson és Carol Tavris. Hogy ki lehetett az a hülye, aki ezt a hibát elkövette…?!?)  

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16522012-6ab27a40c9fd6' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16522012&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16522012-6ab27a40c9fd6&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16522012-6ab27a40c9fd6' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>